Míg odavolt, figyeltem az anyukáját. Hogy ebben a mindent azonnal tudni akaró, rögtön telefonáló világban, hogy bírja a tíz napos hírzárlatot. Amikor semmit sem tud a kamaszfiáról. Se azt, hogyan utaztak, se, hogy milyen helyet talált magának a közös sátorban, nem tudtuk, hogy esett-e rájuk az eső, vagy kánikula volt ott is. Mit ettek és aludtak-e éjszaka?  Semmi hír. Ahogy abban a régi, mobiltelefon nélküli világban sem voltak napi hírek a táborozó gyerekeinkről. 

Meg kell mondanom, az unokám anyukája, az én mindent tudni akaró lányom katonásan kitartott. És amikor a hullafáradt, ragyogó képű, hátizsákos gyereke megjött, késő este felhívott: 

- Nincs fogalmad, mit mosott le magáról a kádban!És csak mesélt. Ha kialudta magát, majd átmegy hozzád is…

És pár nap múlva megérkezett egy nyakigláb biciklis, arcán azzal a félmosollyal, amit annyira szeretek. Már nem gyereké ez a mosoly, de még nem is felnőtté. Valahol a kettő között ragyog fel rajta és benne és én hálás vagyok, hogy évek óta tanúja lehetek egy alakuló ember sok-sok pillanatának. 

     Leülünk ebédelni. Kettesben, ahogy szoktuk. És mesélni kezd. Szeret mesélni. 

És a szavai nyomán látom, ahogy helyet talál a sátorban, abban a sarokban, ahol majd egy kicsit befolyik a víz, amikor esik az eső, de nem nagyon, nem is ázik el semmi. És látom magam előtt az éjszakai őrségben, amikor a társával együtt majd leragad a szemük, mert az utazás után azonnal rájuk kerül a sor – de annak is vége lesz és belezuhannak az első tábori éjszaka sajgó, langaléta tagjaikat kisimító álmába. 

      Fogy a túrós tészta tetején a sok pörccel, és közben járom vele az erdőt. A neszektől zajos rengeteget, ahol egy éjszaka magukban vannak sátor és tábori ellátás nélkül. Tüzet raknak, alkalmas helyet keresnek a hálózsákoknak, és míg esznek, a tekintetek a sötétségbe fúródnak… Nincs más velük, csak az érintetlen természet, a társak, a tűz és az éjszaka csöndje…

      Ahogy hallgatom az unokámat, eszembe jut mindkettőnk felejthetetlen, vissza-visszatérő olvasmánykalandja, a Tüskevár. És ott van velünk az asztalnál az öreg Matula bácsi. Hálás vagyok, hogy ennek a nyakigláb kamasznak is régi ismerőse és örök tanítója a berek és az emberi élet ismerője, az öreg, nagytudású parasztember. Most valahogy a  cserkésztábor élményei is őt hozzák elém. 

      Mintha mindig is ismertem volna. Az öreg Matula ott volt a születésemnél, vagy tán még előbb. Ott volt apámban, András nagyapámban, a szamaras kordés Zsiga bácsiban, a hórihorgas biológiatanáromban. Ha letörlöm a szalonnás deszkát, ha megkocsonyásodott halászlét mártogatok, ha gombát pirítok, ha kiszórom a magot télen a madaraknak, ha ropog a hó a talpam alatt, ha forró nyárban jéghideg folyóba ereszkedem, ha sás vágja el a kezemet, ha héját nézek hanyatt fekve a fűben… ott van velem. És ha nem mondok igazat, akkor is. Ha elapad a kedvem, akkor is. Hányszor veszem elő Matula bácsit! Hol a Téli berekből, hol a Tüskevárból. A két városi kamaszgyerek és az öreg nádi ember. És a berek. Benne van az elhagyott gyerekségből minden. S talán nem csak abból.

      Az öreg Matula a táborozó cserkész unokám meséjében is ott van. Számolatlanul adja a bizonyosságát, a tudását, az egyszerűségét. A boldog engedelmesség örömét és az engedetlenség fájdalmas tanulságát, a drámákat és a játékot és körülötte mindig, mindig az életet, a reményt. Isten áldja Fekete Istvánt, hogy mesélt róla, és a tanítónkká tette… 

     Hát az én fantáziámban valahogy így került a zempléni cserkésztáborba Matula bácsi…

blog