A messzi Székelyföldön, a csöndes folyású Maros partján élt egyszer egy leányka. Hosszú, sötétbarna haját vastag fonatba fonták. Csendes, vékonyka, hallgatag gyermek volt, még köszönni sem igen köszönt, hiába bíztatták. Sokat volt a nagyszülők közelében, akik láthatatlanul készítették fel arra az életre, amire szíve vágyakozott. Az egyik nagyszülőktől a munka megbecsülését kapta, a másiktól pedig a sok játékot, a jóság és a szeretet ffontos helyét a világban.
       Székelyföldön akkoriban gyakran elvették a villanyt. Esténként ilyenkor gyertyafénynél meséltek. A kislány lélegzetvisszafojtva figyelt. Hallgatta, amit a felnőttek beszélnek, s így ismerte meg annak a földnek a történetét, ahol született. A magyarság és a székelység históriáját, Csaba királyfi, az Istenszéke, Rabsonné legendáját, a valaha volt tündérlányok, a Maros és Olt eredetének meséjét. Így tudta meg, milyen keservesen szép, balladás világba született.

A kislány sokat álmodozott, s erősen hitt abban, ami az álmai nyomán a lelkében megszületett. Egy kis kastélyban látta magát, egy királyfi oldalán. Azt súgta az álma, valahonnan az ismeretlenből jön majd a párja, nem szól sokat, csak a szemébe néz, és azt mondja, te leszel a feleségem... És ebből fogja tudni, hogy megjött az ő másik fele. Olyan erős volt ez a hite, hogy ha csüggedt is néha napján csak fohászkodnia kellett és megkapta a választ, tedd a dolgod és várj! 

      Később így mesélt erről: ,,A lelkem mindig társam volt. Beszéltem hozzá és sosem hagyott cserben. Látatlanban fogta a kezem, s csak épp, mint a simogató szellő néha-néha meglökött. A lelkem hozta Őt is. Hosszas úton, hegyen-völgyön át. Hívtam, s Ő jött. Ő hívott, s én mentem.”
       Később nagylányként maga is érezte, mesebeli vágyak az övéi. De az álmokhoz való ragaszkodás erősebb volt benne bárminél.

       Mintha tüzes csikók húzták volna, vágtattak az évek. A kislány fölnevelkedett, mosolygós szemű, tervekkel teli sudár fiatal nő lett belőle. Az iskolák elvégzése után, meglett a kastély is, a nagymama birtokán, egy kis falusi panziót rendezett be.
Valami mást akart, mint a szokványos. Valamit, amiben a lelkük és kezük nyoma is benne van, a táj, a haza, a szeretetük és  régiek munkája, öröme, könnye, vágya is ott van. Hogy aki a házukban megszáll, az ételeiket eszi, a saját kezükkel festett székekre ül, az mást, többet vigyen magával, mint amivel érkezett.

       Munkához látott. Biciklire ült, és járta a falut, amit már régen ismert, de most a lelkére volt kíváncsi. Beszélgetett az öregekkel, régi tárgyakat gyűjtött, fényképezett, recepteket körmölt. Tudni akart mindent, mert mesélni akart a házukba betérő, ismerőssé váló idegeneknek, ahogy neki is meséltek valaha. A faluról, a székelyekről, a szokásokról, amelyeket megőriztek, s azokról is, amelyeket elfeledtek már.
         Már nem ábrándozott, gyorslábú friss észjárású hajadonná lett, aki nem kerülte a munkát, s volt dolga elég. De éjszakánként a hófehér párnát nyaka alá gyűrve el-elgondolkodott. Hol van az én párom, hová legyek nélküle...?

        A kora tavasz hozta magával a végső üzenetet. Illata már érezhető volt a levegőben, friss szél mosdatta a világot. Tudatta a lánnyal, hogy van, létezik, akire várakozik és azt is, hogy még mindig várnia kell egy kicsit. A távolság már nem volt elvont fogalom. Az érzések ott repdestek a mindenség palettáin, míg a gondolatok egymásnak üzengettek szerteszét. A reggelek eszébe juttatták a létezőt, álmokat szült az éj, s minden, ami körül vette csak üzent és üzent: Soha nem láttad, nem ismerted, már az első nap meg fogja kérni a kezedet, hiszen ezért jött hozzád.
       Az udvaron bútort festett éppen. Valamiért bement a szobába, a televízióban éppen egy fiatal férfi beszélt. Hevesen dobogott szíve és hallgatta a hangot, nézte némán a férfit, aki ugyanazokat a gondolatokat mondta ki a világnak, amit ő a csendnek. Ő az, gondolta, megtalálta. Most már csak várnia kellett, hogy őt is megtalálják. Nem ment el hozzá, mert belülről azt súgták, hamarosan eljön érte.
        Teltek a hónapok, összesen tíz, és egy nap egy fiatal férfi szállást kért a panzióban. A lányt kereste. Hogy nem találta, aki miatt jött, reggel, mielőtt elment, hagyott egy üzenetet: 

      ,, Meg szeretnélek ismerni, mert a belső hang azt mondja, hogy megtaláltam a kincset, amit keresek.”       

       Amikor elolvasta az üzenetet, néma boldogságban, szemében könnyekkel beleroskadt egy székbe. Kellett néhány perc ahhoz, hogy ezt megköszönje. Istennek, és önmagának. Majd válaszolt: 

     ”Véletlenek nincsenek, tudtam, hogy jönni fogsz. Holnap itthon leszek.”

     Nem telt el sok idő. Tavasszal esküdtek. Mielőtt a templomba mentek egy patakra hídján fogadtak hűséget egymásnak. Gyöngyvirágnyílás ideje volt.   

      Itt a vége, fuss el véle. Nem tudom most mi van velük. A negyedik gyermekük születéséről még hallottam…