Ideje az emlékezésnek
Szerző:Schäffer Erzsébet2021. 11. 19.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem...
Tegnap egy ismeretlen hölgy telefonált. Ahogy beszélni kezdett, elfogta a sírás. Az ok, amiért hívott, a köszönet. Olvasta egy írásomat, abban egy gondolatot, s ez elragadta és most hálás. Elment a társa, és nem tudja, mit tegyen. Nem tud álmodni róla, nem tud emléket felidézni, pedig vágyik rá. Eljön mindennek az ideje, mondtam. És így is gondolom.
Késő este volt már. Megköszöntem a napot, amit mögöttünk hagytunk. A szótlan kedves arcba néztem, egészen közel hajoltam hozzá. Röpdöső tekintete megállapodott a szememben. Hatalmasra nőttek a pupillák. Úgy éreztem, sose voltam még ilyen közel hozzá és sose voltam még ennyire messze tőle.
Ekkor már sötét, csillagtalan éjszaka volt. Az álomba úgy zuhantam, mint aki megbotolva egy feneketlen, mély kútba lép.
Álmomban velem volt valóságosan. Úgy, ahogy nap mint nap. És álmomban érzékeltem, amit ébren is. Hogy ha alszik, akkor nincs görcs a testben. Ültem mellette és beszéltem hozzá. Vagy csak akartam beszélni?
– Minden végtagod elernyedt, békés… a kezeden látni a legjobban… a bal kezed görcsös ujjai, a kimerevült mutatóujjad, a szorosan tenyeredhez szorított hüvelykujjad elernyed az álom enyhet adó köpenye alatt.
Benyúlok a meleg, finom ujjak közé, simogatom a tenyered, végighúzom a körmömet finoman, jaj, csak alig érezhetően a kezed titkos árkai között. És arra gondolok… mi lesz, ha ezt egyszer már nem tehetem.
És az álmomban megjelenik az a nagyszerű fiatal sebész, aki itt volt nálad még a legelején. Te is szeretted Szabolcsot. Megnézett, leült. Körbejártatta szemét a szobán, a falon, ahol a neked szóló üzeneteket gombostűztem fel egy nagy régi ágyterítőre, verseket, fényképeket, az unokák rajzait és üzenő vágyait, régi vallomásokat, részleteket levelekből… Ott van az
a szép kis görög ikon, Mária és a gyermek Jézus, mamád ágya mellől a régi kereszt, ami minden költözéseteket elkísérte és túlélte. Barátok szavai, a munkatársaid neve sorban…
Nézte Szabolcs a szobát, az ablak mellett a gyógyszeres dobozt, jódot, mosdószereket, a fecskendőt, amivel vizet adunk, a mokkás poharat, víztároló edényt, kanalakat – akkor már merészek voltunk, kanállal mertünk etetni –, kötszereket, az ápoláshoz szükséges holmikat… Sokáig nézdegélt, hallgatott. Odaállt melléd, simogatta a takaró alatt a kezedet és akkor rám nézett.
– Nagy áldás a sorstól, hogy felkészülhetsz… Hogy felkészülhettek…
Ezt ismételte el álmomban is: nagy áldás és nagy adomány a sorstól. Akkor nem értettem. Aztán este, amikor minden elcsöndesült és lefeküdhettem, eszembe jutott Szabolcs.
Felkészülhetek…? Soha nem gondoltam arra, hogy ez felkészülés… Az elválásra? A halálra? Arra, amikor már nem lesz itt velünk? De hát ki tudja, melyikünk nem lesz itt… velünk…? Készülődés…?
Milyen észrevétlen. Hiszen csak mennek a dolgok, történnek a napok egymás után. Fogom a kezed, nem is fogom, csak tartom, s alá csúsztatom a tenyerem, így nyugszik egymáson két kezünk a párnán.
Így volt az álmomban valahol a végtelen űrben és így volt valóságosan is, itt a szobában.
Hajnalodik idelent a földön. Tengerszint alatt és fölötte. Fogy, soványodik az éjszaka.
Még az álom fogságában, de lassan szabadulva nézem, hogy a szobában a függöny már nem a sötétet takarja, a felhők között átszűrődik a fény. Átsurranok a másik szobába. A szemek még csukva, a test mozdulatlan. Lüktet a pulzus, néma a száj, meleg a test.
Becsukom a szemem. Megfogom a kezed és kérek Mindeneket, segítsék a mai napot. Mindig csak a mai napot.
Csönd van. És érzem, ahogy kering, kering bennünk és körülöttünk az élet.
…
Ideje van az álmoknak és ideje van az emlékezésnek. Nem tűr sürgetést és nem tűr halasztást. Nem tehetsz mást, mint jelen vagy, ott vagy és vársz.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?