csalad.hu - Egy anyuka pár könyvvel – Kockafej és Bog után érkezik Nasi
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Egy anyuka pár könyvvel – Kockafej és Bog után érkezik Nasi

csalad.hu
2020. máj. 9. 14:00
Interjúk

Hogyan lett egy cuki kis ölebből loncsos, kivert korcs? A fordított rút kiskacsa-történethez Kartali Zsuzsanna ismét saját környezetéből, életéből merített ihletet, és újra a „normálistól” eltérő főszereplőt választott. A kötetet az idei Ünnepi Könyvhétre szánta a kiadó. A rendezvény minden bizonnyal elmarad, de a könyv megjelenését ez nem befolyásolja. A szerzővel beszélgettünk különleges családtagjairól, karanténról és Kínáról.

Éppen 4 évvel ezelőtt, az akkori Könyvfesztiválra jelent meg az írónő nagysikerű, hiánypótlónak nevezett Anyacsavar és Kockafej című életrajzi regénye, amelyben autista fiával való kapcsolatát meséli el sok-sok humorral.

Hogy bírjátok Zsombival a karantént, egy Asperger-szindrómás fiatalember életét mennyire forgatja fel ez a helyzet?

– Nehéz megtalálni az egyensúlyt, a fiamnak pedig az átlagosnál még egy fokkal nehezebb. Őt nem tartja fenn az a szociális háló, ami mondjuk a lányomat vagy bármely más gyereket, például az osztálycsoportok, a barátok. Zsombi még a telefonba is fél beleszólni; részt vesz ugyan az online órákon, de sokszor nem kapja meg időben az értesítést, mert vannak gátlásai, vannak dolgok, amiket nem csinál. Nem szereti például, ha pittyeg a telefonja. Nehezen követi a változásokat, a rugalmas viselkedés borzasztóan nehéz számára. Az osztálytársakkal, a tanárokkal való kommunikáció a mindennapokban sem egyszerű, most meg különösen, de már neki is nagyon hiányzik a közösség meg az a tiszta szituáció, hogy bemegy a terembe és ott tanul. Sokáig tartott, míg az iskolát megszokta, most eltereli a figyelmét a játék. Sokszor pedig hirtelen kellene váltania: az például, hogy melyik platformot kell éppen használnia, neki nagyon nehéz.

A néhai férjeddel közösen jegyzett, Kínáról szóló útkönyvek, majd egy magánkiadású mesekönyv után az Anyacsavar és Kockafej volt az első önálló alkotásod, egy olyan témával, amelyről nem nagyon szoktak őszintén beszélni, főleg nem humorral.

– Minden író ember abból dolgozik, amije van, nekem érdekes gyerekem, fura állatom és humorom van. A humor egy túlélési ösztön is, de nagyon sok örömforrás is. Kamaszkoromban, a gimiben még nem tudtam eldönteni, hogy a reál vagy a humán irányt válasszam-e, mostanra kialakult, hogy nem is kell választani, mert az irodalom ott van a környezetben. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy megírom azokat a történeteket, témákat, amelyek foglalkoztatnak. A természet apró csodáinak a felfedezése segít a mindennapi mókuskerék túlélésében. Rájöttem, hogy szerencsés vagyok, hogy megtalálták a közönséget azok a könyvek, amiket eddig írtam, de úgy érzem, ez még nem teljesen irodalom. Szeretnék egy kicsikét „íróbb” lenni, most még csak egy anyuka vagyok, akinek egy pár könyve megjelent. Kreatív írást tanulok, fejleszteni szeretném a tudásomat, hogy több örömet tudjak nyújtani az embereknek.

Legújabb hősöd, Nasi is kilóg a sorból. Ő is a családod tagja?

– Természetesen, bár valójában Lurkónak hívják. Az övé egy fordított rút kiskacsa-történet. Egy ismerős telefonált ránk, amikor éppen kutyahiányos állapotban voltunk, hogy talált a futtatóban egy nagyon kedves kiskutyát. Látszott, hogy szeretve volt korábban, volt benne chip is, de a régi gazdája azt állította, hogy elajándékozta, csak nem tudja, kinek. Ha mi nem hozzuk el, menhelyre került volna. Nagyon csúnyácska, abszolút keverék, fekete kis szőrmók, de úgy viselkedett, mint egy öleb, látszott, hogy nem bántották. Hogyan maradhatott magára egy teljesen egészséges kisállat egy kutyafuttatóban? Arra jutottam, hogy csakis a külseje miatt. Ő picinek volt hattyú, aztán ahogy nőni kezdett, kiderült, hogy nem olyan szép, és akkor már nem kellett. Járt az agyam, hogy mi lehetett ennek a kiskutyának a múltja, aztán kigondoltam a történetét, ebből született a könyv.

Kartali Zsuzsanna férjével, Udvari Gábor újságíróval közösen hozta létre a Panda Nemzetközi Gyermek Alapítványt, és hosszú évek alatt számos magyar és kínai kulturális csereprogramot szervezett. Többszáz magyar és kínai gyerek és felnőtt kísérőjük ismerkedhetett meg egymás országával. A szerzőpárosnak több útikönyve is megjelent.

Van még egy nem átlagos külsejű főszereplője az írásaidnak. 30 részen át követhették az olvasók Mócsing, a városi malac feljegyzéseit. Van egy olyan érzésem, hogy vele sem olyan szabályok szerint működik az élet, mint mondjuk egy házicicával. Mócsing nem ólban, hanem a kanapén alszik.

– Még 15-20 évvel ezelőtt, amikor a néhai férjemmel gyakran jártunk Kínában, elvitt engem a pekingi kisállat piacra, ott láttam először „illatos” malacokat. Régen a kínai nagyvárosokban tilos volt kutyát, macskát tartani otthon, mert nagy volt a népsűrűség, alacsony az életszínvonal és magas a járványveszély. Az élelmes kínai persze megtalálja a kiskaput, a módosabb családok törpe növésű malacokat kezdtek házi kedvencként tartani. Ezt a fajtát azért nevezik illatosnak, mert pézsmaszagú a kipárolgása. Nem könnyű eset egyébként egy házimalac, folyton résen kell lenni vele, annyi esze van nagyjából, mint egy 3 éves gyereknek, az egója pedig akkora, mint egy csapat csimpánznak. Nem úgy okos, mint egy kutya, következetesség kell hozzá, nehéz engedelmességre nevelni. A törpemalac ráadásul amikor megnő, 50-60 kiló tömör izom, mindent kitúr, szétfeszít, eltol.

De téged ez nem rettentett el?

– Már kamaszkoromban is volt pár jópofa állatom, törpe karmosbékától a cselőpókig. Mindenképpen szerettem volna egy malacot. Mivel Kínából tilos behozni párosujjú patást, ezért „illatos” malacom nem lehetett. Így itthon keresgéltem, a világdivat miatt nem olyan kuriózum hozzájutni. Ő egy göttingeni törpemalac, Mócsingnak hívják, több mint 3 éve él velünk. Egy online magazinban megjelent kalandjai 30 rész után befejeződtek, de szeretnék kiadót találni, és nem kizárt, hogy egyszer ezek az írások is megjelennek majd könyv formájában.

Olyan emberként, aki nagyon sokat járt Kínában és sok mindent tud az országról, az ottani kultúráról, szokásokról, milyen érzéseid vannak a mostani járványhelyezettel, illetve annak kezelésével kapcsolatban?

– A kreatív információkezelés nem annyira főben járó bűn Kínában. A lehető legkisebbre akarják a problémát leszorítani, hogy a harmónia megmaradjon.

Az ottani életmódot ismerve reálisnak tartod, hogy a járvány valóban úgy terjedt el, és onnan indult, ahogyan mondják?

– Borzasztó egzotikusak ezek a piacok, a szó legtágabb értelmében. A járványügyi előírások is elég lazák lazák (illetve eddig azok voltak), a betartásuk és a betartatásuk is sajátos, a hagyományos kínai gyógyászat pedig kiterjeszti az Európában ismert bölcsességet – fűben-fában orvosság – az állatvilágra, az ásványvilágra, az őslényvilágra is. Az éttermekben is mindig elhangzik, hogy melyik étel mire jó, és az undorfaktor sem ott van, ahol nálunk, bármiből lehet gyógyszer vagy élelmiszer vagy mindkettő.

Most is gyakran jársz még Kínában?

– 2008-ban halt meg a férjem. Utána még 5 évig foglalkoztam aktívan az alapítvánnyal. A gyerekek úgy nőttek fel, hogy anya-apa folyton Kínában van, ezért szerettem volna, ha ők is megélik azokat az élményeket, amelyeket mi is. Elvittem őket, de már jó pár éve nem jártam az országban. Ha kimegyek, egy nagy bőgés mindig benne van a pakliban…

Ezek a cikkek is érdekelhetik: