csalad.hu - Szabó T. Anna: "Ideje beszereznem egy kicsi, piros oroszlánt"
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Szabó T. Anna: "Ideje beszereznem egy kicsi, piros oroszlánt"

Muhari Judit
2020. máj. 5. 9:00
Mi újság?

Noha eddig szabadnapokra, nyugalomra vágyott, a kijárási korlátozás okozta szokatlan helyzetben szorongva, kevésbé megy az alkotás. Egyebek mellett erről beszélt Mi újság? című rovatunkban Szabó T. Anna költő, műfordító. Ő Lackfi János írótól kapta a stafétát, és Molnár Emese énekesnőnek adta tovább.

Azt mondta egy korábbi interjúban, hogy kizárólag gondolatból, látványból, érzelemből nem tud és nem is akar verset írni. A lendületet, a lényeget az indulat adja. Van ebből most elég?

– Remek kérdés, hiszen az indulat sokféle lehet, és most csak egyféle van belőle: a frusztráció. Haragból például lehet írni, prózát elsősorban, de pusztán szorongásból aligha. Ezt onnan tudom, hogy máskor mindig tavasszal írok verset, most viszont hónapok óta egyet sem írtam, hiába vesz körül a kert, a tágas égbolt, nem kapok levegőt. Sokkal rosszkedvűbb vagyok, mint vártam, pedig egész életemben – voltaképpen gimnazista korom óta – erre sóvárogtam: kivenni pár hónap szabadságot, hiszen szinte megállás nélkül dolgoztam eddig, még babázás és nyaralás közben is. Megtörtént végre – de milyen áron! Én eddig is itthon dolgoztam, úgyhogy a lakásiroda nem újdonság számomra, de az rendkívül szokatlan, hogy semmilyen inger nem ér kívülről – korábban pedig rengeteget találkoztam olvasókkal. Illetve, ami inger ér, az mind olyan hír, hogy mekkora világválság lesz, milyen nehéz idők jönnek. Dolgozom így is, persze, de nem úgy, és nem annyit, amennyit szeretnék.

A debreceni Csokonai Színház színészei a társulati versmondás kihívásra az ön versét választották. Jólesett?

„jó lenne, ha fájdalom nélkül tudnánk egy kicsit rácsodálkozni a világ jelenségeire”

– Hát hogyne esett volna jól! Lám-lám, mégis ér engem jó inger kívülről…! A vers, amit magamban a megbékélés énekének nevezek, Az ég zsoltára a címe, most különösen aktuális. Jó lenne, ha fájdalom nélkül tudnánk egy kicsit rácsodálkozni a világ jelenségeire, és nem egymást hibáztatnánk mindenért, hanem önmagunkat. Viszont magunknak is meg tudnánk bocsátani, mert enélkül másoknak sem tudunk. Az, hogy ilyen sok ember időt és odaadást szánt a közös versmondásra, nagyon megható és felemelő, hálás vagyok érte.

Arról is beszélt egyszer, hogy a gyerekeink attól lesznek empatikusak, kíváncsiak és műveltek, hogy olyan könyveket adnak a kezükbe, amelyek érdeklik is a kicsiket. Ön melyik könyvet, könyveket adná minden gyermek kezébe?

– A kisgyerekeknek Marék Veronikát, minden mennyiségben – ő igazi tündér. Finoman, soha nem szájbarágósan mesél az emberi értékekről, a rajzairól pedig sugárzik a világ szépségének áhítata. Mindjárt utána egy kis Csukás Istvánt ajánlanék. A nagyobb gyerekeknek szóló magyar kortárs könyveket Berg Judittól Molnár Krisztina Ritán át Böszörményi Gyuláig. Csak azért nem sorolnám, nehogy kihagyjak valakit, inkább két klasszikus szerzőt mondanék most, Erich Kästnert és Roald Dahlt, ők bővelkednek humorban és izgalomban, és soha nem beszélnek magas lóról a gyerekekkel. Kicsit később bevetném Gerald Durrellt, akár hangoskönyvben is, rendkívül szórakoztató, és közben észrevétlenül lehet tanulni belőle népekről, tájakról, növényekről és persze a megunhatatlan állatvilágról. Én, ha tehetem, minden nyaraláskor újraolvasom az egyik könyvét. Ezek a szerzők mind életörömöt sugároznak, és felvérteznek az óhatatlan nehézségek ellen.

A gyermekei hogyan viselik az otthonlétet?

„Jó időszak lenne ez a befelé figyeléshez, de közben azért ott van továbbra is a külső teljesítménykényszer.”

– Nyilván hiányzik nekik a társaság. Sőt, az iskola is, hiszen nagyok már, önállóak, mindkettejüknek megvolt a saját élete, nem „vén” szülőkre, hanem kortársakra van szükségük. Rémes, hogy ez a vírus elveszi a legfontosabb, legszebb hónapokat, éveket az életükből, kimaradnak a koncertek, a közös kószálások és mozizások, az utazás öröme, a felejthetetlen kamaszbulik – és helyettük marad a szorongás, hogy mikor lesz már ennek vége. Kész csoda, hogy bírják még cérnával. Ez nekem is fáj, és hiába értek egyet a „maradj otthon” felhívással – mi ötven napja nem voltunk sehol –, igazságtalannak tartom, hogy életük legintenzívebb időszakában kell beszorulniuk a sarokba. Tulajdonképpen büntetésben vannak olyan bűnökért, amelyekben ők teljesen ártatlanok. A kert nagyon jó tér, de az ember mégiscsak a gépe elé szorult be, és a virtuális együttlét soha nem fogja pótolni a személyes kapcsolatokat. Jó időszak lenne ez a befelé figyeléshez, de közben azért ott van továbbra is a külső teljesítménykényszer, hiszen ez nem vakáció, sőt. Akkora önfegyelemre van szüksége ennek a nemzedéknek, mint kevés korábbinak eddig. Remélem, nem a keserűségük nő, hanem a türelmük izmosodik.

„Játék leszek én magam, sokoldalú, meglepő, és cseppet sem haszontalan” – írja Iskocka című versében. A karanténos hétköznapok is ilyenek otthon? Mivel tölti a szabadidejét, ha van egyáltalán?

– Nagy újdonság nekem ez a digitális átállás, még nem tudtam egészen belejönni, pedig most csak így lehet kommunikálni a világgal. Mindenki videókat, sőt, élő közvetítéseket kér tőlem, és egyelőre még nem tudom ezt örömmel csinálni, pedig befogadói oldalról nagyon élvezem, amikor valaki profi bejelentkezésekkel lép a nyilvánosság elé. Számomra fontos a közönség visszajelzése és reakciója, ez most kicsit későbbre tolódik és ezt még meg kell szoknom. Tegnap meglepetésemre egy gyönyörű gyerekkönyvtárral álmodtam, ezek szerint hiányzik ez is. Tíz-tizenöt éve rendszeresen járom az országot és találkozom a gyerekekkel – és ezt például nem tudom neten keresztül megoldani. Az időm nagy részét a ház, a kert és a család körüli teendők töltik ki. A kert tavasszal nem vár, azt csinálni kell, a házban pedig annyi minden várt jó ideje elvégzésre, hogy még mindig nem értem a végére. Nagy kedvem volna gyerekverseket írni megint, egy pillanatra el is indult bennem ez a játékosság, de aztán visszahulltam a szorongásba, és aki fél, az nem tud játszani. Azt kell tudatosítanom magamban, hogy csak rajtam áll, hogy félek-e… Alighanem ideje beszereznem egy kicsi, piros oroszlánt, olyat, amilyen Lacinak volt Marék Veronika könyvében. És akkor nem fogok félni többet, sem a sötéttől, sem a sötétben.

Lackfi Jánossal indítottuk a Mi újság? című rovatunkat. Ön kinek dobja tovább a labdát?

– Molnár Emese (Jamese) énekesnőnek adnám tovább a kérdést, akivel pár hónapja közös lemezünk jelent meg.


(fotó: Dragomán György)

Olvassa el korábbi interjúinkat is: