…és talán jobban ismernek, mint mi saját magunkat. Egyszer azzal a kéréssel lepett meg egy fiatalember, hogy írjak egy levelet az édesanyjának a születésnapjára. Egy meglepetés-levelet. Amiben nem leplezem le, hogy erre ő kért. Vagy le is leplezhetem. Én meg arra kértem, hogy mutassa be nekem az anyukáját, úgy, ahogyan ő látja. 

Ez itt hát egy fiú levele. (Sokszor gondoltam, milyen jó lenne, ha a gyerekeim egyszer ilyen alaposan elmesélnének minket, a szüleiket. Vagy csak engem. De ők szűkszavúbbak. Egyszer megkérdeztem egyiküket, hogy mi az, amit jónak tart bennem. (A hibáimat még nem mertem megkérdezni…) Azt mondta: Az, hogy könnyen el tudtál engedni minket. Remélem, ez dicséret volt és nem elmarasztalás…

És akkor íme a levél. 

„Ő, anyu vigyázott rám, tanult velem, mindig mindenhová pontosan (vagy lehetőleg tizenöt-húsz perccel a megadott időpont előtt) odaértem, a tanszereim mindig makulátlanok voltak, ahogy a ruháim is, a házi feladatom mindig kész volt, a könyveim bekötve, szendvics, gyümölcs csomagolva az iskolába, amit persze nem ettem meg, helyette odaadtam olyan osztálytársaknak, akikről tudtam, hogy éhesek. 

Mindig is pontos, precíz ember volt, tele szeretettel és gondoskodással. Maga felé eszméletlen elvárásokat állított, amiket nagyjából lehetetlen teljesíteni, ezért örök elégedetlen. Én örököltem tőle ezt a belső késztetést, hogy amíg más hatvan-hetven százalékot nyújt, és utána elégedetten ül a tomporán, én százhúsz százalékot kell, hogy nyújtsak, feleannyi idő alatt. Aztán utána lehet, hogy csodálkozom, ha olykor kiégek.

Nem a világ legtürelmesebb embere, sőt. Egyetlen emlékem van, amikor egy délutáni együtt tanulás közben felállt, és ott hagyott engem. Elmondása szerint a dupla mássalhangzókat tanultuk, és a „játssz, játszani” igét gyakorolva odaírtam, hogy „jáccani”, majd amikor elmagyarázta, hogy a játszani nem két „c”, én azt kérdeztem: „Miért? Akkor három?” A helyében én is felálltam volna. 

A türelmetlensége valahol a nyughatatlanságából származik szerintem, aminek nem tudom a gyökereit, de mindig éreztem rajta. Eleve nem az a típus, aki szeret hosszasan üldögélni, lakáson belül és kívül is nagyjából arra emlékszem, hogy állandóan cikázik. Takarít, mosogat, pakol, rendez, aztán megnyugszik. Egy időre. De mindig van újabb elvégzendő feladat. Teljesen nyugodtan, hátra dőlve akkor szoktam látni, ha szabadságon van, nyaral, vagy alszik. Meg amikor a kedvenc lapját olvassa.

Belegondolva, a türelmetlen nem jó szó, mert mindenkihez van türelme. Talán magával szemben nem elég türelmes és elnéző. Sosem tetszett neki, hogy idősödik. Tart is tőle – már nem megy az, ami tíz éve még ment stb. Megértetni vele, hogy kitakarítani egy lakást nem kell három óra alatt – ezt nem fogadja el, „mert tíz éve még megcsináltam”. 

Visszakanyarodva: végtelenül jól bírta a velem való macerát gyerekként, kamaszként. Ez az időszak abban telt, hogy dolgozott, aztán innen vitt, onnan hozott, amoda jött értem, beszélgettünk, színházba vittek édesapámmal, a Margit-szigetre, sétáltunk, beszélgettünk, filmet néztünk, és felolvasta nekem a Tüskevárat, amikor általános iskolában feladták kötelezőnek, de rendszerint elaludtam rajta. 

Megengedő, liberális szellemben neveltek, mindig a gyerekük voltam (és leszek), de sosem voltam alárendelt vagy kiszolgáltatott. (Ez így nem pontos. Az egész családnak én voltam a szeme fénye, rajongtak értem, én is értük.)

A későbbi évek tapasztalatai nagyjából erre az alapra épültek, eljött az a kor – talán a húszas éveimhez közeledve –, amikor érezhetően hátralépett, és hagyta, hogy éljem az életemet, de a szeme sarkából azért figyelte, mi van velem, csak édesapámmal ellentétben, aki hisz az élni, és élni hagyni elvben, anyukámnak kicsit gyakorolnia kellett az elengedő „részleges távfelügyeletet”. Ez a mai napig így van. Ő ismeri az én viselkedési mintáimat, ahogy én az övét, és ha abban határozottabb változás jelentkezik, ami nem múlik el pár óra alatt, garantáltan rákérdez. Nem tudom, ez jó-e, néha persze rettenetesen idegesítő, de ő már ilyen és így szeretem. 

Amit tudok még róla mondani, hogy rettentő jó humora van (édesapámnak is), de hirtelen haragú, viszont nagyon hamar el is párolog belőle. Temperamentumos. És hát: remek anya!”

(Ugye mondtam, hogy ismernek bennünket? Hogy szeretnek is, az a ráadás…)