Forró ez a szeptember. Jól jönnek a hiteles szavak.

Pénzes Ottó történelem tanár és igazgató. A semminél is rosszabb körülmények között teremtett egy csodálatos iskolát. Az ő hitvallásából idézek.

Ahogy beléptem a Képes Géza általános iskolába, szembe tűnt a lépcsők felirata. Minden lépcsőn egy mondat. Ilyenek: Jó reggelt kívánok! Kérem szépen! Köszönöm szépen! Légy szíves, segíts nekem! Elnézést kérek, hibáztam. Nagyon sajnálom. Semmi baj. Büszke vagyok rád. Miben segíthetek? Gyógyulj meg! Szorítok érted. 

Pénzes Ottó meséli, hogy ifjú korában nemhogy igazgató, tanító sem akart lenni. Az édesapja és a felesége szinte belökték a kocsordi kis falusi iskolába képesítés nélküli tanítónak. És ekkor ráérzett az ízére. Így kezdődött. Kijavítja magát: minden sokkal előbb kezdődik. 

- Az érzelmi biztonságot meghatározó gyerekkorral. És nekem csodás gyerekkorom volt. Megtanultam mit gondoljak a jóról és a rosszról, az igazról és a hamisról. Nem számított, hogy néha egyetlen doboz májkrém volt a család vacsorája, más volt a fontos. Apámra fölnéztem, az egyenesség, a tisztesség élő szobra a szememben. Édesanyámat a tenyerén hordozta, aki maga volt a kedves figyelmesség. Ez az érintkezési minta ragadt belém. 

Elvégezte a tanítóképzőt aztán a tanárképzőt, történelem tanár lett. S talált egy példaképet: Makovecz Imrét. 

- Tőle hallottam azokat a meghatározó mondatokat, amelyek nyomán az értékrendemet és most az iskolánk szellemiségét is összeraktam. Fiam, ahol élsz, ott legyen a világ közepe! – mondta, s ez hányszor visszaköszön. 

Hallottam, hogy az óráin szabad súgni. Erről így beszélt.

- Amikor egyik osztálytársunk felel és láthatóan megakad, nem jut eszébe a folytatás, mi ülünk és a tanár parancsára hallgatunk és nem segítünk. Hát az vajon jó? Emberséges? Ha egy iskola arra tanítja meg a gyerekeket, hogy csak nézzék végig a társuk vergődését, holott lehet, hogy csak egy szó kellene, hogy eszébe jusson a folytatás… Igen, nálam lehet segíteni. Egyik tanítványom tökélyre vitte a „súgást”. Nem is azt a szót mondja, hanem kérdez, és már át is fordul a felelő és folytatni tudja. Ilyen együttműködésre és szolidaritásra tanítok. A gyerekekkel együttműködve, mert ez a kulcs. Lehet, hogy a régi módszer szerint beszekundázna a felelő, így meg ki tud bontakozni, elkanyarodik, hozza a tudását, igazi felelet születik.

A történelem órán zene szól. Ez sem általános egy iskolában.  

- A régi kínai bölcsességet átvéve, magamat az osztály legöregebb diákjának tartom. Mert rengeteget tanulok még most is tőlük. Sallai Balázs valahai tanítványom vetette föl, mi lenne, ha óra közben zene szólna, s hozta a felvételeket. És arra jöttünk rá, a barokk zene az, ami ha itt lebeg köztünk, annak gyógyító és lelki egyensúlyteremtő ereje van. Ott ugyanis nincsenek nagy váltások, fortissimók, drámai csöndek, ott kiegyensúlyozott harmónia van. Most már ha én elfelejtem indítani a zenét, a gyerekek szólnak, Ottó bácsi, nem tudunk kezdeni… 

Szinte forradalmi volt, amit mondott. Hogy náluk nem gyerekközpontú, hanem pedagógusközpontú az iskola. Ezt tűzte a zászlajára. 

- Három éve patthelyzet alakult ki a városban. A mi lerongyolódott iskolánk maradt az egyetlen, ahol az élet sötétebb oldalán élő gyerekeknek is helye volt. Igen ám, de mi lesz így az igényességgel, a pedagógusokkal, egyáltalán hogy fogunk tanítani. És akkor egy évre elvállaltam az igazgatóságot. Nagyjából fenekestül felforgattam az iskolát. A lényege, a jelmondatunk: Szeretlek, tehát követelek! Nálunk a legfontosabb személy a pedagógus, akit védünk és óvunk, a szava szent és megbízunk benne. Minden ostoba és felesleges terhet, kimutatást, adminisztrációt, szócséplő értekezletet levettem a vállukról. Hetenként levélben informálom őket az iskolai ügyeiről, egyébként a tanítás, aminek felkent apostolai – rájuk van bízva.

Három tízperces szünet van. A huszonöt perces szünet alatt minden gyerek kimegy az udvarra. Esőben, hóban. A tanároknak, tanítóknak ilyenkor semmi dolga a gyerekekkel, kávéznak, beszélgetnek, pihennek, kiengednek. A gyerekek felügyeletét az udvaron megoldottam. A szülőkkel megérttettem, hogy az iskola nem egy vendéglő, ahol rendelni lehet. S azt is, hogy szülő és pedagógus között csak együttműködés lehetséges, követelőzésről szó sem lehet. Mindössze fél évre volt szükségünk, hogy ezeket megértessük és elfogadtassuk a szülőkkel.

A tanítók, tanárok szárnyakat kaptak. Csak néztünk. De hát egy kiszolgáltatott, görnyedt hátú, megalázott, frusztrált pedagógus csak a nyomorúságot képes továbbadni, azt sugározza az óráin, és az egész életével a gyerekek felé. De ha kiegyenesedhet, ha tudja, hogy biztonságban dolgozhat, ha tisztelet és megbecsülés övezi a munkáját, akkor vele a gyerekek is csodákat élhetnek át. Ez történt az iskolánkban. Együtt valljuk, hogy nálunk a nevelés és az oktatás formáját tekintve rendpárti, tartalmában nyitott és értékelvű. És nem ringatjuk a tanítványainkat abban az illúzióban, hogy a tudás megszerzése csupán játék. Meg kell érteniük és érezniük, hogy a sokszor izzasztó küzdelem adja földi életünk értelmét. Megfogadtuk Bill Gates tanácsát – aki saját gyereke kezébe sem ad 14 éves kora előtt „okos” telefont. Így tanítványaink mobiltelefont sem hozhatnak magukkal az iskolába. Nincs diszkó, viszont van táncház. Fergeteges! Az idegen nyelvet a lehető legkésőbb kezdjük tanítani, mert Teller Edével valljuk, hogy a magyar ember különleges gondolkodásmódjának rejtélye a nyelvében van. Mi a magyart tanuljuk alaposan, s aztán erre a tudásra építve majd jöhet a többi nyelv. Az alsó tagozatban heti egy alkalommal jógáznak a gyerekek, hogy megtanuljanak befelé figyelni, koncentrálni. Figyelünk arra, hogy eleget igyanak, akár óra alatt is. Amióta így teszünk, szinte teljesen elmaradtak a panaszok, hogy tanár bácsi, fáj a fejem! 

Végig beszéltük a napot, de már akkor tudtam, hogy visszamennék. Kérdeztem is, mikor alkalmas.

- Bármikor! Én, ha lehet, ki se teszem a lábam Mátészalkáról. A legjobb helyen vagyok, itt a világ közepén…!