Vannak szívet melengető találkozások, amelyek úgy adnak kapaszkodót az embernek, hogy szinte észre sem veszed. Egy villanás, egy összenézés, néhány félmondat. Szinte arra sincs elég idő, hogy kiteljesedjenek. Éppen csak megszületnek. És ennyi elég.

A szentendrei HÉV-en történt, valahol a Kaszásdűlő vagy a Filatorigát magasságában. Egy kisfiúhangra lettem figyelmes. A hátam mögötti négyes ülésről jött. Finom, árnyalt hang volt. Feltűnt már ez is. De amit mondott. Pedig nem volt világrengető. De ahogy mondta. Lassan beszélt, nem szokványosan fogalmazott.

– Nagyon izgalmas volt ez a lyukasóra. Nem is tudtam, hogy az elmaradt órákat lyukasórának hívják. Egy kis barátom mondta, akinek már nagyobb testvérei vannak.

– Hogy hívják a kis barátodat?

Egy halk hangú érdeklődő hölgy lehetett a kérdező. Hogy is jellemezzem… amolyan század eleji finom tartással beszélt és mélyen átélve a hallottakat, figyelt a kisfiúra. Nem sietett. A gyerek sem, amikor válaszolt.

– Lackó. Ő az egyedüli Lackó az iskolában. Kati néni, a tanító nénink mondta, hogy régen sok Lackó volt. Azaz Laci…

– Ez igaz. Nekünk is sok Laci ismerősünk volt. A nagybátyád is Laci, teljes nevén László. Volt egy királyunk, Szent László. Utána jöttek az egyszerű Lászlók.

– Jó király volt?

– Ahogy én tudom, nagyon jó.

Hegyeztem a fülem, direkt nem néztem hátra. Próbáltam megfejteni, kik lehetnek. Olyan bensőségesen beszélgettek csupa egyszerű iskolai történésről – muszáj volt odafigyelni. A kisfiú elsőosztályos volt, ez kiderült. Beszélgetőtársa idős hölgy lehetett. Halk volt a hangja, tiszta hang. Végig semmiségekről folyt a szó. Nagy komolysággal.

A kisfiú mesélt, az idős hölgy kérdezett. Aztán a kisfiú kérdezett, s az idős hölgy válaszolt. Olyan figyelemmel voltak egymás iránt, olyan választékos, mégis keresetlen egyszerűség jellemezte az együttlétüket és a társalgásukat, hogy egy idő után hátra kellett fordulnom. Fel is álltam, nemsokára le kell szállnom.

A kisfiú iskolatáskájával a hátán, szemben ült az idős hölggyel. Jó nyolcvan körül járhatott. A fejét puha élénklila sapka fedte. Kék volt a szeme mindkettőjüknek. S a kék szemükben, mind a kettejükében valami olyan derű és bizalom ült, hogy beragyogta nem csak a négyes ülést, az egész kocsit. Ha pontosan fogalmazok, az, amit éreztem, amit ott láttam a szemükben, beragyogta az egész világot.

Annyi időm volt, hogy odahajoljak a kisfiúhoz.

– Olyan jó hallgatni, ahogy beszélgettek…

Rám nézett mosolyogva.

– A Dédivel beszélgetünk. Vele a legjobb. Ő jön elém az iskolába.

Az idős hölgy mosolygott.

– Én már öreg Dédi vagyok…

– Hol laksz, kisfiú? – kérdeztem.

– A lakótelepen – mondta, és bemutatkozott. Megmondta a címüket is. Ahogy a szülei kiskorában tanították. Szépen, szabatosan. Utca, házszám. A kisfiúnak Mátyás volt a neve. A Dédi derűsen rám nézett.

– Mátyásnak van kisöccse is, Mártonnak hívják.

Búcsúzóul mosolygott.

– Hogy észrevett bennünket…!

Már a megállóban állt a HÉV. Leszálltam, átsiettem a síneken. Onnan néztem kutatva, látom-e őket az ablakból. Láttam. Kinéztek ők is. Integettek.

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélembloggenerációkon átívelő együttműködéscsalád mint pozitív értékunokanagyszülők