Hőscincér
Szerző:Schäffer Erzsébet2023. 01. 27.Schäffer Erzsébet: ...és akkor elmesélem... szülő
Régi naptárakat lapozgatok. Régi jegyzeteket. Régi írásokat. És rátaláltam arra az éjszakára.
Az az éjszaka kétségek közt telt. Akkor már harmadik éve volt nálunk anyu, hol jobb, hol gyengébb egészségben. Már nem lehetett volna egyedül hagyni. Azt hiszem, már nem is akart. Pedig sokáig még hajtogatta: – Jobb lenne nekem otthon. Nem lennék itt a nyakatokon…
Hogy fájt ez a mondata, és hogy haragudtam ilyenkor. Hát nem érzi, hogy nem teher?
Aztán elmaradtak a panaszai. Jobban is lett. Dicsértem, egy hős vagy, anyukám! – Igen, hős – mondta, – egy hőscincér! És akkor hirtelen leromlott. Egyik napról a másikra. Az a naptáramban följegyzett éjszaka lidérces volt. Zavarosan beszélt, kásás szavakkal. Éjfélig elnyugodott, de utána, csak egyre tudtam gondolni… Búcsúzunk. Egyre gyengébb lett, a beszéde zilált, zavaros, víziós képek jöttek, csak nedvesíteni tudtam a száját, inni nem akart. De a tiltakozása is csak annyi volt, hogy csöndesen eltolta a kezemet. Felkelni nem tudott, a teste erőtlen lett és ernyedt.
Simogattam, bocsánatot kértem, igyekeztem öntudatra hívni. Bizonyos pillanatokban teljesen jelen is volt.
– Nincs miért bocsánatot kérni, kislányom… – mondta, de a következő percben már újra összeakadtak a szavai, kivehetetlen volt, amit mondott. Imádkoztunk. Kásásan, alig érthetően formálva, de mondta, pontosan az ima szavait. A végén megszorította a kezemet.
A reggelért fohászkodtam, az ismerős orvost akartam mellette látni, nem akartam kórházat, ügyeletet, nem akartam elvenni abból a kevés erejéből, ami egyre apadt…
Milyen oktalan az ember. Mennyire csak egy úton jár a gondolata, ha már odatévedt. Pedig sok út van. Mindig, minden pillanatban több döntésre van lehetőségünk. Ezt azóta tudom. És nem felejtem.
Az orvos hosszan vizsgálta.
– Kórházba kell vinni. Kiszáradt és gyanítok egy kezdődő tüdőgyulladást…
A szíve, vérnyomása, amitől félni lehetett, nem jelzett bajt. Az életben maradáshoz szerencse és véletlen is kell. Mi is a véletlen? A Jóisten szeme pillantása, mondta valaki. No, hát ránk többször is kacsintott a Jóisten azokban a napokban. S ott röpdöstek az őrangyalok. Szerencsés véletlenek sora állt mellénk. A kórház, ahová vitték, épp ügyeletes volt. A főorvos asszony, aki kezelte, aznap jött meg hosszabb szabadságról. Megvizsgálta.
– Margit néni, békeidőkből való a szervezete… Sokat kibír…
Aztán hozzám fordult.
– Teljesen kiszáradt. Mintha napok óta nem inna rendesen…
Így volt. Napok óta nem ivott rendesen. Reggel keveset, kávét, kis gyümölcslét. Délben egy gyönge fröccsöt, este pár kortyot. Az étvágya is leromlott. És hiába volt odakészítve az üveg a vízzel, alig hiányzott belőle. Másra figyeltünk, nem a vízre.
– Tessék inni, a víz az élet, tetszik érteni? A szervezetnek olyan a víz, mint motornak az olaj – magyarázta a műtősfiú, aki ultrahangra tolta anyut, és a keze ügyébe tette a poharat a gumicsővel.
Egy hét kórház, infúzió, katéter. Odaadó orvosok, igyekvő, ezerfelé figyelő nővérek. Éjszaka egy nővér huszonhárom ágyra. Nappal kettő… Nem tudom, hogyan tudták megsokszorozni magukat.
Az infúzió segített. A kezdődő tüdőgyulladást elcsípték. Egy hét után hazamehettünk. Lassan helyrejött anyu. Elmúltak a mélyről előrángatott fantáziaképek, az éjszaka emelt fal már nem nyomasztotta. Az orvos elmagyarázta, a folyadékhiány okozhatta a zavart tudatállapotot.
A házi feladat most keserves és ahogy a kisdiákok, ő is szeretné megúszni: másfél liter folyadékot, lehetőleg vizet meginni, nyolcvan éven felül, ágyban fekve, nehéz mozgással – elhatározást igénylő feladat. Naponta rá kell venni, bizonyítani, s jókedvvel, hogy nem öntöttem hozzá, nem több, hogy a déli leves nem, de a pohár sör beleszámít… Ezek megint kis erőjátékok, de legalább játékok.
És a mozgás is feladat. Nem szabad hagyni, még ha kéri is, hagyjatok… Elernyedt izmokkal, keserves mozgással, nyolcvan éven felül is mozogni kell. Ha kicsit, kicsit. Ha lassan, lassan.
– Van erő a kezében és a lábában is, Margit néni! Meglátja, fogunk mi még sétálni! – nevetett első nap Éva, a gyógytornász. Anyu neki mindent elhisz. És az ő kérésére minden feladatot megcsinál. És hetek múlva eljött egy nap, amikor kiabáltak mind a ketten.
– Nézzetek ide!
Ott állt anyu a szobaajtóban, járókeretbe kapaszkodva, mögötte Évával, fogta a derekát. Az a kislányos, győztes mosoly volt az arcán, amit annyira szeretek látni. Nem volt ott a betegség, nem volt a nyolcvannyolc év, nem volt ott a fájdalom. Csak az akarat volt és nyomában az öröm: megcsináltam! Nézzétek, megcsináltam!
Elsírtam magam. Igen, ez mindent megér. Ez a kislányos, győztes mosoly.
Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?
