Habár júniust írunk, a mai szeles-borongós délelőtt a legkevésbé sem a nyarat idézi. Ön mégis jókedvűen vette fel a telefont.

– Ma reggel már tornáztam egy órát, ami önmagában is jó érzéssel tölt el, másrészt nem hagyom, hogy a szomorkás idő a kedvemet szegje. Amúgy is derűsen és pozitívan szemlélem az életet, de amikor elkezdődött a karantén-időszak, elhatároztam, hogy most ráerősítek erre, hogy a környezetem felé is még inkább ezt sugározzam.

Milyen érzésekkel gondol vissza az elmúlt három hónapra?

– Nem mondom, hogy nem hiányzott a megszokott életem, de igyekeztem feltalálni magam az adott helyzetben. Eleinte könyveket pakolásztam, fényképeket válogattam, rámolgattam a lakásban. Teltek-múltak a hetek, aztán egyszer csak elővettem a diktafont, amit annak idején a csípőprotézis-műtétem után a gyógytornásznőmtől kaptam ajándékba. Rajta azokkal a gyakorlatokkal, amiket ő megtanított nekem azért, hogy önállóan is tornázhassak. Csakhogy a felépülésem után visszatértem a színházba, aztán egyre többet dolgoztam, mellette segítettem a lányoméknak, Liliéknek (Horváth Lili színésznő – a szerk.), és az elfoglaltságaim miatt jó ideig kihagytam a tornát. Mígnem a kényszerű bezártságban megjött a kedvem a rendszeres mozgáshoz, úgyhogy elővettem a diktafont, és azóta minden nap tornázom. Ez a délelőtti fix programom.

Netán van délutáni is?

– Naponta egy óra hosszat sétálgatok a kertemben, és abból sem engedek.

Irigylésre méltó a vitalitása!

– Az utóbbi években különösen fontosnak tartottam, hogy olyan körülményeket teremtsek magam körül, amiben mindig jól érzem magam. Egy négylakásos társasház egyik földszinti lakásában lakom, és van egy gyönyörűséges kertem, ami most már olyan, mint egy arborétum, tele örökzöldekkel. A tujafáim majdnem az égig érnek, a fenyőfáim is gyönyörűek, és van egy magas nyírfám: ha ránézek, mindig az orosz klasszikusok, Csehov, Gorkij jutnak az eszembe. Vidéki lány lévén a kertemben ücsörögve sokszor felidéződnek bennem a régi emlékek: az egri házunk, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Egy tanácsi ház földszintjén laktunk a nagyszüleimmel, és a nagymamának volt egy pici kertje, ahol délutánonként gondosan öntözgette a növényeit. Mint ahogy ma már én is lelkiismeretesen locsolgatom az enyéimet a kertemben.

Amikor egyeztettük az interjú időpontját, ön boldogan újságolta, hogy nemrég vett egy táblagépet, és most elszántan ismerkedik a világháló rejtelmeivel.

– A középső unokám mutatta meg, hogyan kell bekapcsolni és feltölteni a masinát. Az első leckéket tőle kaptam, ami nagyon megható volt. Azóta fokozatosan lépegetek előre, mindent felírok, amit tanulok, és igyekszem minél többet gyakorolni a tableten.

Mégis mi késztette erre a lépésre éppen most?

– Sokáig halogattam ezt a dolgot, mert nem éreztem késztetést arra, hogy megtanuljam használni a számítógépet. A könyvek sokkal jobban érdekeltek, mint a technikai eszközök. Ma is szenvedélyesen szeretek olvasni. Végül is a karanténidőszaknak köszönhetem a fordulatot, mert miközben lelkesen rendezgettem a fényképeimet, rengeteg régi fotó került a kezembe: szép, kedves vagy éppen kevésbé jó emléket idéző képek, amelyek láttán azt gondoltam magamban: „Te jó isten, mennyi élmény maradt bennem, amiket szívesen megosztanék másokkal!” És most jön a szakmai hiúság, fura módon, amivel eddig nem is foglalkoztam. Lehet, hogy ön most megmosolyog, de én érzem, hogy valahol tanul az a filmrendező szakos lány vagy fiú, akit egyszer talán érdekelni fog, hogy miként látta és látja a világot az az idős, konzervatív színésznő, akit annak idején a hatvanas években szexszimbólumként emlegettek. Hiszem, hogy találkozni fogok egy ilyen fiatal rendezővel, de ehhez az kell, hogy én nyújtsam a kezemet a világ felé, hogy én meséljek el magamról olyan dolgokat, amik esetleg érdekelhetnek és inspirálhatnak egy filmes szakembert.

Ha jól értem, internetes naplót készül indítani?

– Valóban, talán a blog lenne a legalkalmasabb forma és fórum arra, hogy megoszthassam a világgal a gondolataimat, az érzéseimet és mindazt, ami foglalkoztat, és ezáltal alkossak valami maradandót. Mert képzelje, olyan fényképeket is találtam, amelyeket annak idején még Anyuka tett el, felragasztotta őket csomagolópapírra... Tehát ezek a „kincsek” nemcsak számomra értékesek, hanem az utókor számára is különlegesek lehetnek. Vagy ott vannak a külföldi filmjeim, amelyekben olyan sztárokkal dolgoztam, akiket a magyar közönség is ismert. Örömmel sztorizgatnék róluk, a forgatásokról, kulisszatitkokról...

Bizonyára az 1966 és 1971 közötti időszakra utal, amikor a Neue Delta osztrák filmvállalattal állt szerződésben, ahol tizennyolc filmet forgatott.

– Annyi rosszat írtak rólam akkoriban, olyan sokat bántottak a külföldön töltött öt év miatt, hogy egy ponton túl már magam is legszívesebben kitöröltem volna az emlékezetemből azt az időszakot. De aztán rájöttem, hogy ez marhaság. Miért törölném ki, hiszen egyrészt megtörtént dolgokról van szó, másrészt a pályámnak az a szakasza is rengeteg tanulsággal szolgált. Szívesen mesélnék azokról az évekről, már csak azért is, hogy tisztázzak néhány félreértést. Lehetne például „Hogy is volt ez, Teri?” a naplóm címe...

Egyszer azt mondta: azzal, hogy otthagyta a nemzetközi karrier lehetőségét és 1971-ben hazatért, a pályája legfontosabb döntését hozta meg.

– Két alapvető, a sorsomat meghatározó döntésem volt az életemben. Az egyik, hogy harmincnégy évesen megszültem a lányomat, Lilit, mert azt éreztem, hogy ő lesz az én gyökerem, aki segít nekem talpon maradni, és aki erőt ad. A másik pedig, hogy Magyarországon maradtam. Azért hagytam fel a külföldi filmezéssel, mert rájöttem, hogy magyar színésznőként idegenben soha nem érném el azt, amiért ezt a hivatást választottam. Nem az volt a célom, hogy sztár legyek: arra vágytam, hogy egy színházhoz tartozzam, hogy a magyar közönség elismerjen és szeressen. Ez a vágyam pedig csak itthon teljesülhetett.

Biztosra veszem, hogy sokan irigylik a pozitív életszemléletét és az optimizmusát. Honnan ez a töretlen derűlátás?

„Nyitottan szemlélem a világot, és lélekben fiatal maradtam.”

– Hetvennyolc évesen is nyitottan szemlélem a világot, és lélekben fiatal maradtam. Nem fáradtam bele az életbe, pedig megéltem sok nehézséget. Rólam, a dekoratív színésznőről mindenki azt hitte, hogy a magánéletem fenékig tejfel, pedig egyáltalán nem volt szerencsém a férfiakkal. Valamit nem jól csináltam: utólag azt gondolom, hogy talán nem adtam meg nekik azt a biztonságot, amit elvártak volna... Tény, hogy attól kezdve, hogy Lili megszületett, a gyerekem került az életem középpontjába.

A lányával legendásan jó a kapcsolata.

– Lili tizenegy éves volt, amikor elváltam az édesapjától: ketten maradtunk, ami tovább erősítette az amúgy is szoros köteléket. Büszke vagyok a lányomra, aki színésznőként három gyermeket nevel, és mellette megalapította a Lili Sulit, amivel megvalósította a régi álmát. Ezért is imádkozom a Jóistenhez, hogy adjon nekem elég erőt ahhoz, hogy még sokáig tudjak segíteni Lilinek.

Háromszoros nagymamaként ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy közel lakik az unokáihoz.

– A fiúk már nagyok, Ádám tizennégy éves, Áron pedig tizenegy, ők már a maguk (kis)kamasz módján ragaszkodnak csak hozzám, és ezt tiszteletben tartom. Az ötéves Dórival nagyon szoros a kapcsolatom, mi ketten sok időt töltünk együtt. A legkisebb unokám viselte a legnehezebben, hogy az elmúlt időszakban csak ritkán láttuk egymást, és akkor is csak a megfelelő távolságot tartva tudtunk találkozni.

Ön a mai napig irigylésre méltó energiával űzi a mesterségét. Gondolom, alig várja, hogy újra színpadon állhasson.

– Ha az ember igazán szereti a hivatását, akkor a lelkesedése évtizedek múltán sem hagy alább. A huszadik évadomat töltöm az Újszínházban, amely mára a második otthonom lett. Nagyon szeretem a kollégákat, az egész csapatot, az ottani légkört. Boldog vagyok, hogy hetvennyolc évesen még szükség van rám, és hogy egy társulathoz tartozhatok. Ezért is hiányzik már nagyon a színház! Ha az Isten is megsegít minket, akkor június végén az óvintézkedések betartásával elkezdődhetnek a felújítópróbák: ez már egy reménysugár, amibe kapaszkodhatunk. Az utolsó bemutatóm Herczeg Ferenc: Az élet kapuja című drámája volt, egy kis szerepem van benne. Sok fiatal kollégával játszom együtt, és nekem az is hatalmas öröm, hogy közöttük lehetek. Mindig kíváncsi vagyok a fiatal partnerekre, odafigyelek rájuk, igyekszem segíteni is nekik, de azt gondolom, hogy egy korombeli színésznő már ne legyen a színpadon kukorékoló kakas, aki egyfolytában tanácsokat osztogat, bölcsességeket zeng. Régóta azt vallom, hogy az én koromban már nem szégyen, ha az ember egy-két lépést hátrébb lép, sőt...

Mennyire foglalkoztatja az idő múlása?

„Ameddig van munkám és örömmel dolgozom, addig nincs baj.”

– Valójában nem foglalkoztat. A kort nem érzem, viszont az, hogy még mindig ilyen jó fizikai és szellemi állapotban vagyok, amolyan jóleső büszkeséggel tölt el. Persze, az, hogy ilyen jó a kondícióm, egyértelműen annak köszönhető, hogy érzem, szükség van rám. Ami megint csak büszkeséggel tölt el. Hetvennyolc évesen sem hanyagolom el magamat, ha a hajam nincs rendben, kendőt vagy kalapot hordok, és főleg: megőrzöm a mosolyomat. Ezzel is szeretnék példát mutatni a korosztályomnak.

Szerintem nem csak nekik mutat példát. Sugárzik önről a kiegyensúlyozottság, a harmónia és a derű.

– Ameddig van munkám és örömmel dolgozom, addig nincs baj. A színházban jó szerepeket kapok, van egy csodálatos lányom, van három gyönyörű unokám és vannak terveim. Ez a fontos, ennél többet nem kívánhatok!

(fotók: privát)

A következő interjúk is érdekelhetik:

interjúszínházkoronavírus