Ülök a Kilátóban és nem gondolok semmire. Csak nézek, hol magam elé, hol a hajnali derengésben úszó erdőkre. Ilyenkor még szabadon lélegzel, a kánikula melege még nem fon át forró leheletével. 

Lenézek. Odalent messze a nyárfák egyenes sora, azokon túl a dombok, s a dombok lankái mögött felcsillan a tó.  Nyújtózkodom az öreg tölgyfapallón, ami a Kilátó ülőhelyéül szolgál, de álldogálni is lehet rajta. Elfeküdni meg még jobb az egyre melegebben tűző napon. 

Ezen a nyáron sokat vagyok a szurdokok övezte menedékben. Elfáradtam. Addig-addig meséltem és írdogáltam, hogy meg kell állni, oda kell adni magunkat az időnek, meg kell élni a pillanatot, hagyni kell időt a léleknek, hogy utolérje a testet – míg magamnak mind erre nem hagytam időt. A testem aztán okosabb volt, kiabált, jelzett, jól meg is riasztott. És most elhagytam a várost, el a telefonokat, el az annyira szeretett mesélő estéket és találkozásokat – gondoltam időt hagyok magamnak. Nem volt könnyű elmenekülni, még mindig halomban az elintézetlen egyre csak halmozódó feladat. De rám parancsoltak. És most lopom a napot. Sokat hallgatok, csöndben figyelem a teremtett világ apró csodáit és hagyom, hogy rabul ejtsen, s ne engedjen el a pillanat. 

Most elfordítom a fejem, érzem, valaki néz. Egy fűzöld gyíkocska napozik a deszka mellett a kövön. Nem is olyan kicsi, jó kétarasznyi. Okos fekete szeme aranyos bronz koponyája két oldalán hol álmosan, hol élénk figyelemmel néz a világba. Élénk, pici pikkelyei aranyos zöldben játszanak. Elvékonyodó farka barna, nem is találom a fű között a végét. Csinos lábai ügyesen kapaszkodnak, látom oldalában a szíve szapora lüktetését. 

       Nézzük egymást, a kicsi gyíkocska meg én. Sokáig. Már elgémberedik a nyakam, hát óvatosan közelebb fordulok. Megrezzen a feje, de nem változtat a tartásán. 

       És ekkor meglátom fején az apró gyémántos koronát. A kicsi kígyókirályfi! Gyerekkorom meséinek valósága aranyos zöld gyíkocska képében itt van. Ásít, hosszú nyelvét is látni engedi. Néz a szemembe. És megszólal.

        – Ha kiállod a próbát, megkapod, amire vágysz. Türelem kell hozzá, és elfogadása annak, hogy nem vagy mindenható. Nem tudsz megtenni sok mindent, amit eddig könnyűszerrel megtettél. Bízz magadban. Ott van az erdő, ahol már otthonosan ismerős vagy. A hegyi utak, amelyeken annyit gyalogoltál, most csak lassan járhatók számodra. Ne siess. Itt a forrás, ott lent a tó, a kövek, a virágok. És a nagy gyógyító: a csönd. Legyen ez elég.

        – De… – kezdtem volna, de a gyíkocska megrázta a fejét. 

        – Sokáig késett a próbád. Nem lesz könnyű utad, ahogy senki emberfiának nem könnyű az útja… Egyet tudj, téged már akkor szerettek, amikor a létezésedről senki nem sejtett semmit. Ez az élet csodája. És majd, ha elég erős lesz a hited, hogy ezt teljes lelkedből érezd, akkor visszatér az erőd, és meglátsz engem is igaz valómban… 

        A nap ekkor már melegen sütött. Néztem a kicsi koronás gyíkocskát és elaludtam. Arra ébredtem, hogy a szilvafa hosszú árnyéka hűvösen borul rám. Kinyitom a szemem, a gyíkocska nem volt sehol. Csak egy gyémántos korona feküdt a kő alatt. Lehet, hogy ottfelejtette, sietett az árnyék elől. Ebben hasonlítunk. Ő is a napfényt keresi. Az éltető, melengető Fényt…