– Anya, látod, én ások nyugodtan.

– Meddig ásol?

– A Föld közepéig.

– És miért csak addig?

– Nem akarom kifúrni a másik oldalát. Hátha valakinek a házába ásnék.

– És meddig tart, míg a Föld közepéig elérsz?

– Végtelenig.

– De még mennyi ideig? Lassan mennünk kellene. A végtelenig? Ezt honnan szedted?

Válasz ezúttal nem érkezett, mert a végtelenig ásó öt-éves fiatalember akadályba ütközött és koncentrálnia kellett. Gyökereket talált az ásója.

A párbeszéd – ha eddig még nem találták ki – egy homokozóban zajlott anya és fia között. A hátizsákos, lófarkat viselő fiatal mama igazi érdeklődéssel figyelte a végtelenig menő alagút alakulását. Egy ideig. De aztán az órájára nézett és telefonálni kezdett. És az alagút sorsa lassan megpecsételődött.  

A helyszín, ahogy említettem, egy hétköznapi homokozó, ami fontos terepe a térhez simuló kis játszótérnek. Egy hinta van még jelen, egy mászóka, egy rugós előre-hátra lendülő motorkerékpár meg egy hasonló rugón lendülő nyúl – ennyi. Árnyékot adó fák, bújócskázáshoz termett bokrok, három régi piros pad az elfáradt felnőtteknek.  

Mert a felnőttek, ki érti őket, állandóan fáradtak. Ugyanis állandóan küzdenek valamivel. Legfőképpen az Idővel. Az órával van a legtöbb bajuk. Mindig nógatják az embert, különösen, ha a homokozóban valami fontos dologba kezd. Múltkor is így volt, akkor az egri vár építését állította le apa. Pont ő. Őt aztán végképp nem lehet megérteni. Többnyire elfoglalt, de ha akarja, akkor nem. Ő olvasta fel az Egri csillagokat. Heteken át minden este hallgattuk az ötödikes bátyámmal, meg az örökké vihorászó harmadikos lánytesómmal, de akkor ő se vihorászott. Apa nagyon jól olvas. Szerintem ő is élvezte az egészet.  

Én jövőre leszek elsős, de már mindent tudok. Azt hiszik a felnőttek, ez azért van, mert annyi eszem van. Hát van valamennyi, de amúgy meg elég csak hallgatni és figyelni arra, ami a nagytesóimmal történik. Azt is mondják, könnyű nekem, harmadiknak a sorban. Könnyű vagy nem könnyű, így alakult.  

Szóval nem értettem apát. Már kész volt a Bobek bástya, megalapoztam a lőportornyot, az alagút járatait is kimértem, azt, ahol az áruló Hegedüs hadnagy bevezette a törököket… szóval majdnem kész volt a vár, amikor apa már nem bírta cérnával, fogta a telefonját – egyébként végig beszélt rajta –, mutatta az időt, ideges volt, azt mondta, kész, indulni kell, majd folytatod a várat holnap! Ezt mondta, pedig tudja jól, hogy a várat holnap már nem tudom folytatni. Mert nem találom így. Az csodaszámba menne.  Jöhetnek macskák, meg mindenféle vandálok, akik esetleg szétbombázzák csak úgy, kedvtelésből. De menni kellett, nincs mese, a felnőttek a felsőbb hatalom.  

És most ugyanez van, csak anyával. Jó, elég sokáig várt rám, de mindig az ismerős lemez: szedelőzködj, indulni kell, elég volt mára, majd holnap megint jövünk. És anya hozzáteszi, tudod, még vásárolni kell, postára menni, és vacsora sincs és a nagyok már otthon lesznek… Megértem anyát és megértem apát is, csak azt nem értem, hogy nekik mit ér így az életük, ha mindig sietnek és közben mást sem csinálnak, mint amit muszáj és közben egyfolytában csak telefonálnak, telefonálnak, telefonálnak… Szerintem hülyeségeket.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemgyermekneveléskisgyermekGenerációk együttcsalád mint pozitív érték