Sokan arra hivatkoznak, hogy nincs pénzük lakást venni vagy bérelni a gyermeküknek, ezért lakik még mindig otthon. Te hogyan látod, mi az oka annak, hogy ennyire nem tudnak leválni a fiatal felnőttek a szüleikről?  

Dr. Szántó Szilvia

– A gazdasági szempontok lehet, hogy szerepet játszanak a kérdésben, de az én tapasztalatom alapján ez általában kifogás. Ha valaki el akar költözni, akkor tud munkát vállalni, tud spórolni, meg tudja oldani a kérdést. Az egész egy döntéssel indul, utána mindig jönnek a lehetőségek akár pénzkeresetre, akár lakhatásra vonatkozóan. Lehet, hogy ismerősi körben éppen megüresedik valakinek a lakása vagy albérletben a szobája, mert például külföldre megy ösztöndíjjal. Mindig van megoldás és általában egy olyan verzió is, amire elsőre egyáltalán nem gondolunk. Tehát az anyagi szempontokat tartom a legkevésbé jellemzőnek, ugyanakkor legtöbbet hangoztatottnak. Azt gondolom, az érintettek sincsenek sokszor tudatában annak, hogy valójában miért nem költöznek el otthonról. A valós okok között talán meglepően nem az az elsődleges, hogy a (fiatal) felnőtt nem akar elköltözni otthonról, hanem az, hogy a szülő – gyakran nem tudatosan – nem akarja, hogy leváljon a gyerek, aki így a mamahotel lakója lesz. 

Mi az a mamahotel? 

– A leválni nem akaró vagy nem tudó fiatalok laknak az úgynevezett mamahotelben, azaz a szüleikkel, vagy ha elváltak a szülők, akkor többnyire az édesanyjukkal. A mamahotel jelenség kialakulásában nagy szerepet játszik az elkényeztetés, és ezzel összefüggésben az, hogy a szülőnek lelkileg szüksége van arra, hogy ne repüljön ki a gyerek. 

Miért káros ez a fiatalokra nézve? 

– Egy rendkívül kényelmes megoldásról van szó, hiszen a tiszta ruha és az étel általában rendelkezésre áll, többségüknek még a rezsibe sem kell beszállniuk. A mamahotel azonban jóval többe kerül, mint gondolják. Ugyanis az a fiatal felnőtt, akiről valamilyen szinten még mindig a szülő gondoskodik, nem válik felnőtté. Az a szülő pedig, aki azt gondolja, hogy azzal segít a gyermekének, hogy megtesz helyette dolgokat, amelyeket a fiatal felnőttnek kellene megtennie, valójában árt a gyerekének, ugyanis az önállótlanság számos mentális problémához vezet. Aki önállótlan, annak nincs visszacsatolása arról, hogy el tud végezni feladatokat, például el tudja tartani magát, kezelni tudja a pénzügyeit, meg tud oldani váratlan helyzeteket, el tudja érni a céljait – így nincs önbizalma. Akinek nincs célja, önbizalma, az nem tud megküzdeni az élet kihívásaival, és előbb-utóbb menekülőútvonalakat fog választani (például szenvedélybeteg lesz, jön az alkohol, a drog stb.). Az elkényeztetés nem megoldás, a szülő feladata felkészíteni gyermekét az élet kihívásaira, és ha ez nem történik meg, az mindig visszaüt. 

A mamahotelben való ragadás hogyan szól a szülőről? 

– Úgy, hogy nem akarja, hogy elköltözzön a már felnőtt gyereke. Lehet, hogy azért nem akarja, mert magányos. Vagy azért, mert megszokta, hogy másokat szolgál, így érzi fontosnak magát. A gyermeke révén azt érzi, hogy szükség van rá. Az is lehet, hogy kontrollálni akarja, mit csinál a gyermeke, tudni akar mindenről. És az is elképzelhető, hogy a gyerekét infantilizálja és elhiteti vele, hogy alkalmatlan arra, hogy megálljon egyedül a lábán. Mivel a gyereknek nincs tapasztalata arról, hogy képes önállóan létezni, ragaszkodik a szülőhöz, hiszen ki van szolgáltatva neki. Az is lehet, hogy a szülő bűntudatot kelt a gyermekében: „Mi lesz velem, ha te elköltözöl?” És az is előfordulhat, hogy a szülő elvált, nincs párkapcsolata és gyerekéből „társat” csinál. Vele beszéli meg a mindennapos problémáit, és már csak ezért sem akarja, hogy a gyerek elköltözzön. Amit fontos tudni: ha a szülő akadályozza a gyermeke leválását, az lelki bántalmazásnak számít és a gyerek számára természetesen nagyon megterhelő és káros. A témával egyébként a Túlélésből kitűnő, Hogyan találhatjuk meg a lelki békénket és az utat önmagunkhoz című, fiatal felnőttek problémáira útmutatást nyújtó könyvemben is részletesen foglalkozom. 

Gyakori az is, hogy a gyerek elköltözött, külön életet él, párja is van, de még így sem tud leválni. Anyuka átjár vasalni, főzni stb. a gyereke családjának. Ez is hasonlóan romboló hatású? 

– Erről azt gondolom, hogy mérgező, kontrolláló anyáról van szó, aki nem tartja be a gyereke határait, és nem engedi a gyerekét megérkezni az új családjába. Általában itt a gyerek egy férfi, akinek már van felesége és akár gyerekei is. Tehát a feleség anyósa, az anyuka beavatkozik az életükbe. Ez a férfi (férj), az anyós/anyuka és a feleség felelőssége is. A házaspárnak tisztázni kellene, hogy anyuka milyen mértékben és mikor legyen jelen az életükben. A férjnek elsődlegesen, és aztán a feleségnek is meg kellene húznia a határokat, és azt következetesen képviselniük kellene az anyós felé. Akinek el kellene magyarázni, hogy a valódi segítség az, amit kérnek, nem az, amit, és amikor ő segítségnek gondol. A fenti probléma nagyon gyakori és a családi dinamikát erőteljesen megzavaró, főleg a feleségnek nagyon megterhelő jelenség. A történetben a férfi (férj) szerepe is meghatározó, mert ő az, aki nem húzza meg az anyjával a határokat, többnyire azért, mert nem sikerült leválnia róla. Persze olyan is lehet, hogy a lánygyermek nem válik le az anyjáról és az anya jár át hozzájuk rendszeresen – sokszor hívatlanul. Itt sem történt meg a leválás, és ezek a mérgező minták akár generációról generációra öröklődhetnek. 

Mi az ideális segítségmennyiség a szülők részéről? Honnan ismerheti fel a szülő, ha túlságosan "rátelepszik" a gyerekére? 

– Onnan ismeri fel, ha akkor is segít, ha a gyerek nem kéri. Az „én csak jót akarok nektek” típusú „jószándék” általában mindig sántít. 

Szerinted ideális esetben hány éves korban kellene leválni a gyereknek a szülőről? Van a lányok és fiúk között különbség ebben? 

– Nehéz erre egzakt választ adni. A fiatal felnőtt klienseim többsége a felsőfokú tanulmányai befejezte környékén el akar költözni otthonról, de vannak, akik már korábban is megteszik. Ez nagyjából 22-23 éves kort jelent. Ha ennél idősebben is otthon vannak, abból bonyodalmak származnak. A kényelem kerül a legtöbbe – ezt nekik is mindig elmondom. A lányok és fiúk között nem látok jelentős különbséget. 

Hogyan lehet segíteni az egészséges leválást már kiskortól kezdve? Hogyan tudunk önállóságra, talpraesettségre nevelni? Lehet egyáltalán, vagy ez személyiségfüggő is?  

– Szerintem nem személyiségfüggő, hanem nevelésfüggő, azaz attól is függ, hogy a szülő mennyire akarja az életre nevelni a gyerekét. Érdemes már gyermekkorban bevonni a gyerekeket a család életébe: hagyjuk őket segíteni a házimunkában. Hadd terítsenek meg, jöjjenek velünk bevásárolni, legyen olyan feladat, ami az övék. Én például kiskoromban csapfelelős voltam, azaz a fürdőszobában én takarítottam a csaptelepet, de anyukám bevont a főzésbe, kertészkedésbe is. A gyerekek szeretnek segíteni. Ha ennek lehetőségét megvonjuk tőlük, akkor később miért várjuk el, hogy megmozduljanak és elvégezzenek valamit otthon vagy a ház körül? Egy kisgyereket meg lehet rá tanítani, hogy beágyazzon vagy elrakja a játékait; hogy a kistányérját, poharát elvigye a mosogatóig, a szemetet kidobja a kukába. Ha tudatosan és következetesen neveljük arra, hogy ne csak elvárja a dolgokat, hanem az életkorának megfelelően tegyen is a családért, akkor felnőttként aligha lesznek mentális problémái.  

Miért fontos kérdés ebben a bizalom? „Bízom a gyerekemben, hogy képes egyedül is boldogulni.” Sokszor a szülők hibája is, hogy nem bíznak a gyerekükben.  

– Igen, teljes mértékben egyetértek. Nagyon jó meglátás a bizalom fontossága. A legtöbb szülő nem bízik a gyerekében, ahogyan önmagában sem és a világban sem, és ezt vetíti ki a gyerekére. Szorongó, önbizalomhiányos szülőnek mégis hogyan lenne mentálisan egészséges gyereke? Sehogy. Ezért fontos, hogy a szülő elsődlegesen legyen jól lelkileg, mert ha anya, apa jól van, akkor a család és a gyerek is jól van. Ha anya, apa nincs jól, az az egész családra kivetül. Egy mentálisan jó állapotban lévő szülő képes a gyerekének érzelmi biztonságot és megfelelő kereteket nyújtani. 

Annyira gyorsan telik az idő, ezt én magam is tapasztalom, hogy szülőként sokszor nagyon nehéz "kapcsolni", hogy jé, a gyerekem már nem kicsi, hanem időközben felcseperedett, már máshogy kell hozzáállnom... A mai gyerekek különösen okosak és korán érnek. Miként tud egy szülő ezzel lépést tartani? 

– Azzal tud, ha odafigyel a gyereke igényeire és tudatosan foglalkozik vele, hogy az életkorának megfelelően már mire képes és még mire nem képes. Ez nyilván energiát, következetességet igényel, viszont szentül hiszek abban, hogy ez az, ami kifizetődik hosszú távon és nyertes-nyertes helyzetet teremt: a gyerek életképes, a szülő pedig rengeteg energiát, időt és stresszt spórol meg azzal, hogy a gyereke megállja a helyét és nem neki kell megoldania helyette dolgokat.