Pedig nem mese. Egy régi tavaszon találkoztunk. Húsvétra vártunk akkor is.

Lauschmann Ildikó tanár, Berkényi Tamás állatorvos. Nem mindennapi szenvedéllyel állatorvos. Akkor már évek óta mentette, gyógyította a sérült vadmadarakat. Amikor megkérdezték, hogy mit akar velük, megmondta. 

      - Ha meggyógyulnak, visszaengedem őket. 

      - Ez őrültség! Gyógyszerezed, meggyógyítod és elengeded!? És az időd, meg amibe ez kerül!?  

      Tamás felhúzta a vállát, talán mosolygott is, igazgatta a fehérvári állatkórházat, gyógyított és mentette a madarakat tovább.  

      Ildikó türelmes társa volt. Elviselte, amikor törpegémet talált a fürdőkádban, nem szólt a bagolyköpetekért a tapétán, szeme se rebbent, ha mirelit egerekre lelt a mélyhűtőben. Tudta, hogy a madármentés Tamás szenvedélyes és szerelmetes vállalása, ahogy az a vágya is, hogy a városból vidékre költözzenek. És néhány év után ez a vágyuk is teljesült. Találtak egy romos parasztházat, igazi otthont varázsoltak belőle. És gyarapodtak.  

         - Háromszáznál is több jószágunk volt, jórészt befogadott állatok. A lovunkat, gyönyörű angol telivért súlyos betegségből mentette meg Tamás. A gazdája már lemondott róla. Kilyukadt a patája, fölfüggesztve műtötték meg, Tamás hónapokig kezelte. Ő volt Csépányka. Volt egy önfejű  szamarunk, egy hormonzavaros törpe tehenünk, ő sem kellett a gazdájának, tyúkok, birkák, mindenféle állat.  

És gyönyörű volt a kert, zöldségekkel, virágok mindenütt. Az akkori életünk maga volt a paradicsom. Csak egy hiányzott. Akkor már tíz éve együtt éltünk, nagyon szerettünk volna gyerekeket, de sok fájdalmas próbálkozás után kiderült, nem lehet. És akkor összeházasodtunk…  

         - Mások ilyenkor keresnek új társat maguknak.  

         - Mi azt éreztük, erősíteni kell egymást, támaszt adni a másiknak a csalódásban. És nem adtuk fel. Aztán a tizenegyedik évben hosszú küzdelem után kisbabát vártam. Nem egyedül. Csépányka a csikaját, Piri kecske a gidáját, én meg a kisfiunkat. És egy nap az istállóban kibújt Csipke, a kiscsikó. Piri is rendben „lebabázott”, lett egy Borija, mi meg Csongort hoztuk haza boldogan.  

          Aki nőtt, növögetett, kutyák, macskák és vadmadarak között. A szülei, bár szerettek volna még gyerekeket, az orvos tanácsára belenyugodtak, hogy van egy egészséges kisfiúk, ne kísértsék a sorsot, másik gyerekre végképp nincs remény.  

         A kisfiúk Csongor nyilván nem tudott erről, mert négyéves volt, amikor egyik este rátette anyja hasára a kezét.  

         - Kistestvér van a pocakodban, anya! 

         - Csocsókám, ott legfeljebb a vacsora van, más nincs – mondta az édesanyja és azt gondolta, valamelyik óvodás társának testvére születik, ezért fantáziál. 

         Hetekig hajtogatta, tudom, hogy ott a testvérem a pocakodban – annyira, hogy Ildikó egyik este a patikában kért egy terhességi gyorstesztet. El is felejtette, aztán éjszaka, mielőtt lefeküdt, eszébe jutott. Gyorsan megcsinálta, pozitív volt!  

         - Rohantam, fölráztam Tamást, első álmát aludta, semmit se értett. Nézd, ez egy pozitív terhességi teszt! – mutattam teljesen feldúlva. És kié, kérdezte Tamás, még mindig kómában. Az enyém, mondtam. Majd elájultunk.  

Az első ultrahangon ott voltak mind a hárman. Az orvos megnézte, amit kellett és mondta: Itt bizony baba van! Akarják tudni, hogy kislány vagy kisfiú? Tudjuk, szólt közbe Csocsó, kislány, Júlia Katának fogjuk hívni.  

Tényleg kislány, mondta az orvos. Csongornak így született kistestvére.   

        Júlia Kata két kis farkincájával a füle mögött e pillanatban Malvin, a befogadott csúnya kis francia bulldog fülét gyömöszöli, a hátára ül, ölelgeti. Csongor ezt látva, Mentát, a menhelyi boxert keresi, akit estére kicsuktak, mert büdös.  

        - Büdös, büdös, de a miénk! – mondja rezignáltan Csocsó és leül gyurmázni.  

                                         ------------ 

A gyerekek már biztosan túl vannak a kamaszkoron. Berkényi Tamás tovább menti a madarakat, sukorói házuk szomszédságában évek kitartásával és sok lemondással felépítette a Vadmadár-kórházat. Munkája több, mint szenvedély, élő misszió: előadásokat tart, gyerekekkel foglalkozik, bemutat és gyógyít fáradhatatlanul. Munkája mottója: Madármentés-lélekmentés.  

Ildikó volt az, aki sok éve kimondta ezt a szópárt. Mert ha egy gyerek lehajol egy beteg madárért, az a társát is támogatni fogja, ha kell. Nem durvul el, nem lesz érzéketlen a másik ember és a világ iránt. Ezért lélekmentés.  

Sokan ismerik már a Madárdoktort, akinek szenvedélye nem csitul. 

        - Évente ezer madár, annak jó része visszakerül. De ez nem csak ezer madár, hanem ezer ember! Ezer történet! Ezer segíteni akaró gyerek vagy felnőtt! És összefogások, ismeretlen emberek találkozása, csak azért, hogy mondjuk, egy barnakánya ne kínlódjon és gyógyuljon, ha lehet!  Ezek tényleg nem számok, valami egészen más! 

Hát erre gondoltam, amikor azt mondtam, kincsemberek.  

A Vadmadárkórházat Sukorón bárki felkeresheti. Gyerekeknek is nagy élmény. Ivókút u. 14. a címük, de a faluban bárki odaigazítja az érdeklődőt.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemhúsvétpárkapcsolatbabát várunk