Bennem maradandó nyomot hagyott mindegyik történet, jobban mondva ma is élesen előttem vannak a gyerekek, anyjuk, apjuk, testvéreik. Főleg, mert olyan – ma így mondjuk – támogató családba volt szerencséjük születni, ahol egy pillanatra sem kellett azt érezniük, hogy ők valamilyen hátránnyal élnek.  

Az első gyerek: Emese, akkor tizenöt éves vékony kislány. 

Látok egy kamaszlányt, tapogatva jön a szénhalom mellett, lábával próbálgatja a halmot és anyja felé szól: meghozták a szenet? Fehér botja összecsukva, az idegen hangokra megáll. 

– Hogy szólíthatom magukat? – kérdi és megismerkedünk.  

Emese tizenöt éves, koraszülött volt, soha nem látott, talán csak halvány fényt olykor. A vakok iskolája után most itt vidéken két testvérével kollégista, normál gimnáziumba jár, diktafonnal fölvesz minden órát, vagy a laptopján begépeli, amit hall. Németet és angolt tanul, a kollégiumban a társaival lakik. A szobája előtt tapogatva letérdel, becsúsztatja a táskáját az ajtón, a papucsáért kiabál, valaki a testvérei közül odadobja, megvan, Emese? A kislány tapogatva húzza a papucsot, integet, megvan.  

Nézem a lakás nagy, rendetlen konyhájában öt testvére között Emesét. Ahogy megérkeztek a kollégiumból, először a Buksza kutyáját vette az ölébe, aztán szépen lassan odament a kacagó gerlék kalitkájához, ujjával megnézte, van-e vizük. Nem volt. Akkor tapogatva, látszott, jól ismeri a terepet, kivette az itatójukat, a csaphoz vitte, óvatosan megtöltötte… Igen, azt láttam, ez a tizenöt éves nem látó kislány a „helyén van”. Az ő mozdulatai árulkodtak leginkább a családjáról, rajta át lehetett lemérni sok mindent, ezen keresztül láttam a testvéreket is. Figyelmet láttam, szépítés nélküli elfogadást, szabadságot, bátorságot és milyen pontos itt náluk a lejáratott szó: esélyegyenlőséget…  

Az édesanyjával beszélgetünk. Egyedül neveli a gyerekeit. 

– Én hiszek abban, hogy mindannyian adományokkal jövünk a világra. Hogy valami dolgunk van, s ehhez kapunk valamiféle induló tőkét. A gyerekeim mindannyian időre születtek, normális súllyal, gond nélkül. Emese koraszülött csecsemő volt, kicsi súllyal jött a világra, lassan kiderült, nem lát. Sokáig nem nyugodtam, nem akartam annyiban hagyni. Hordtam én mindenfelé, orvoshoz, természetgyógyászhoz, akit jónak láttam, oda. Közben igyekeztünk úgy élni, hogy Emesének természetes mozgástere legyen, hogy föltalálja magát. Hogy ne „vakosodjon el” a család se… Már nagyocska lány volt, amikor még mindig hordtam gyógyítókhoz, és egy alkalommal fölcsillant a remény, elkezdett fénysávot látni. Azt mondták, bízni lehet, hogy visszanyeri a látását. Ezzel egy időben megbetegedett. Rosszul volt, feje fájt, nem tudott aludni. Hagytam békében. Aztán megint vissza a gyógyítóhoz. És amikor másodszor is felvillant a látás reménye, és az én kislányom megint rosszullétről panaszkodott, leültünk beszélgetni. Akkor mondta, nagyon komolyan: „ 

– Anya, én nem akarok látni. Nekem az a világ idegen. Én ha látnék, nem az lennék, aki most vagyok…  

Csak hallgattam, próbáltam megérteni. De sok idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam, hogy neki ez a sorsa. És örülhetek, hogy vállalja és kiegyensúlyozottan mozog benne. Ebben kell nekem őt segítenem, ahogy csak erőm engedi.  

Mielőtt eljöttem, Emese a szobájába hívott. A sötét polcon zsákokban és kosarakban kövek, kavicsok lapulnak. Tapogatva a tenyerébe vesz egyet. 

– Én velük játszom. Az életüket játszom el. Ez itt Géza, egy hegyi kő. Ez Lisa, tengeri kő, érzed, milyen sima… Le is írom a történetüket… Velük alszom, itt vannak velem. Sokan vannak. Sokan, mint az emberek… 

Benyúl a párnája alá. Kicsi köveket vesz elő. Megnevezi őket sorban. A tenyerébe fogva tartja, nézzem.  

Megsimítom a köveket, úgy, hogy a kezünk összeérjen. – Nem nevetsz ki? – kérdezte. Csak szorítottam a kezét. Így köszöntünk el. 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogkisgyermekgyereklátássérült