De még inkább egy hosszantartó, meleg ölelés. Ha Matatek Judittal találkoztam, így köszöntöttük egymást és így búcsúztunk.  

Juditot akkor ismertem meg, amikor a Vakvagányok című film főszeplője lett. Huszonöt éves volt. Egy sportos, vékony, feltűnően csinos lányt láttam, zuhatagos hajkoronával, amit hol lófarokban, hol kibontva, a vállára hullva viselt. Szemén fekete, a szemgödröt szorosan takaró speciális szemüveg. Több fajtáját is hordta, soha nem láttam e nélkül. Zárt, lassan nyíló személyiség volt. De aki ismerte, mindannyian ajándéknak éreztük vele együtt lenni.  

Első jellemzésül ezt írtam: találkoztam egy lánnyal, aki többet lát és jobban, mintha látna. Ez a lány megfordítja a látók szokását. Ő belülről figyel kifelé. Gyanítom, nem csak azért, mert vak. Ha nem hangozna pogányul, azt mondanám, ha Matatek Judit kiskorában nem vakul meg, akkor is különlegesen látó emberré lesz. Csak akkor talán később tartana ott, ahol most tart, huszonöt évesen.  

Egy kis faluban, Sümeg mellett, Mihályfán gyerekeskedett. Öccsével és szüleivel, nagyapjával éltek. Másfél éves korában egy rákos daganat következtében egyik szemére elveszítette a látását. Négyévesen a másik szemét is megtámadta a kór, nem tudták megmenteni.  

Találkozásunkkor a kis lakásban ketten ülünk. Finom vékony ujjai a terítőt simogatják. Amikor a telefonhoz megy, óvatosan áll föl, lassan jár, tegnap rendezték át a lakást, most szokja.  

– Nem viselem el, hogy a dolgok ugyanott legyenek, félévente átrendezek mindent.   

– De hát… 

– Tudom. Ez teljesen ellentmond a vakok szokásának, hogy mindig minden ugyanazon a helyen álljon. Én megőrülök tőle.  

A mozgékonysága sem vak emberre jellemző.  

– Mindenféle mozgást szeretek. A táncot, az úszást, évek óta arra vágyom, hogy ejtőernyővel ugorhassak. Az élményre vagyok kíváncsi. Hogyan süvít a fülem mellett a szél, s mit érzek akkor. Most ígéretet kaptam, hogy tavasszal párban ugorhatok valakivel. Mindenbe így vágok bele.  

Legközelebbi találkozásunkkor már túl volt az ugráson. Éppen egy tánctáborból jött, Erdélyből.  

– Erdély a szívem közepe. Még a gimiben, egy néprajztáborral kerültem oda. Olyan természetesek ott az emberek. A szavaik, a tetteik. A tánctanításnál is egyszerűen ment minden. Szinte előbb tudtam a lépéseket, mint a többiek, talán mert ők nézték a fiú lábát én meg csináltam, amit mondott. Ott éreztem meg, a Medve tóban, hogy nekem barátom a víz. Felszabadító érzés volt. A tengernél aztán teljessé lett. Nem mertem bemenni, féltem, nem tudok annyira úszni. A barátnőm bíztatott, itt vagyunk, gyere, nem lesz semmi baj. Beúsztunk. Ti kinéztek a vízből, látjátok a horizontot, ahol az ég a víztükörrel összeér. Én ugyanezt éreztem meg. Amikor már nem hallottam a parti zajokat, hatalmas volt a csönd magam körül, távol a biztonságos parttól, és körülöttem csak a tenger... A végtelen. Akkor megértettem valamit, valami fontosat, hogy ki vagyok én. Hol a helyem. Hát ezért próbálok ki mindent. Hogy lefordíthassam magamnak, amit nem láthatok, az életet.  

Sokat beszélgettünk a gyerekkoráról. Biztosan tudom, ő is állította, hogy az volt az alap. Szerencsés vagyok, mondta, a családommal, a faluval, ahol az első lépéseket tettem.  

Pedig korán megpróbálta az élet. De nem erről beszélt.  

– A szüleimet gondolom, megviselte, hogy kicsiként nem látok. De természetesen viselkedtek. Semmi rosszra nem emlékszem. Jó, hogy van egy öcsém. Minden vaknak jó, ha van egy látó testvére, mert a gyerekek is természetesek. Ha találkoznak egy fogyatékos emberrel, föltérképezik és nincsenek zavarban. Az öcsém is bevont minden játékába. Nem az volt, hogy te vak vagy, ülj csak ide, eléd rakjuk az ételt. Dehogyis. Ott voltam, ahol ők. A nagyapámmal mentem az állatokhoz, volt tehén, disznó, tyúkok, vitt magával a kertbe. De apu is. Ő ugyan gépész volt a téeszben, de ha aratni indult, vele mentünk, botladoztam a földön, elestem, fölálltam, tudtam, milyen a krumpli, a kukorica. Anyuval a kiskertjében „dolgoztunk”. És volt egy fogadott nagyapám. Forintos Károly, valaha a falunk földbirtokosa. Maga köré gyűjtötte a gyerekeket, sokat foglalkozott velünk. Velem külön is. Mesélt, kártyáztunk, gépelni is megtanított, együtt főztünk. Volt egy csoki-krém receptje, imádtuk. Ilyen emberek közt növögettem. Látod, szerencsés vagyok.  

Ezt mondja, és nem panaszkodik. Pedig tizenhat éves korában előbb az édesanyja ment el, aztán a nagypapája. Rá két évre az édesapja temetése egy napon volt a szeretett Kari bácsi temetésével.  

– Hogy bírtad ezeket a veszteségeket? 

– A lányok is ezt kérdezték a katolikus lánykollégiumban, ahol akkor laktam. Bírtam. Azt hiszem, mindenki annyit bír elviselni, amennyit rámértek. Mert a terhek mellé, mindig érzem, erőt is kapunk…  

Mindig sietett: futni, kung-fu edzésre, az egyetemre, önkéntes munkára a hátrányos helyzetűekért. Ezer dolga volt. Egyszer egy véletlen találkozásnál, az Oktogonnál, egy rokonszenves fiatalemberbe karolt, a vőlegényébe. Nevettünk, örültünk. Sok tervük volt.  

Évek múlva a tragédiáról ez a fiatalember értesített. Juditot az a betegség vitte el, ami a látástól is megfosztotta. 1976-2009. Harminchárom éves volt.  

Az ő történetében mégsem ez a végszó. Nem ezt őrzöm. Hanem a mosolyát és a hitvallását: „Minden érdekel, mivel minden többé tesz, és mindent szeretek, ami jóra való.”  

A sorozat korábbi cikkei

 Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetés akkor elmesélemblogfogyatékkal élő emberek