Bucsy-Sólyomváry Anna és Levente már az esküvő előtt tisztában volt azzal, hogy természetes úton nem lehet gyerekük, ezért már akkor elkezdték tervezgetni az örökbefogadást. Összeházasodtak, és szinte azonnal el is indították a folyamatot.

– Az örökbefogadással kapcsolatban nem volt semmilyen származási, egészségügyi kikötésünk, kivéve az, hogy maradandó egészségkárosodása ne legyen a leendő gyermekünknek – kezdi történetüket Levente. – Innentől kezdve a várakozásunk nagyon hasonlított ahhoz, ahogyan mások várják természetes úton a gyereküket. Csak az idő rövidült le arra a néhány napra, amikor megtudtuk, hogy van egy gyerekünk, addig, hogy haza is vihettük. Dávid kilenc hónapja nekünk kilenc nap volt.

– Mondhatnám, hogy szerencsések vagyunk, legalábbis szerencsésebb helyzetben voltunk, mint sok pár, mert mi már az esküvőnk előtt tudtuk, hogy nem lehet természetes úton gyerekünk, nem kellett átélnünk sikertelen lombikkezeléseket, nem előzte meg traumás időszak az elhatározást, hogy örökbe fogadunk – folytatja Anna.

Anna és Levente a Bölcső Alapítványon keresztül fogadta örökbe Dávidot. Az ő esetükben a születés előtt nem kötötték össze a vér szerinti és az örökbefogadó szülőket, így kevesebb esély volt arra, hogy csalódás érje őket, ha az anya meggondolja magát, ez ugyanis a szülés körüli időszakban gyakori.



– Az egész folyamat szeptembertől augusztusig tartott, vagyis 11 hónap volt – mondja Anna. Levente hozzáteszi, hogy a Bölcső Alapítványnál „illesztés” van.

– Ez azt jelenti, hogy a szülőanya és Budavári Zita, az alapítvány vezetője közösen döntenek. Az alapítvány ajánlja a szülőanya figyelmébe a kívánságai, elgondolásai alapján azt a házaspárt, akikre a legjobb szívvel rábízná a születendő gyerekét.

Mi alapján választottátok a Bölcső Alapítványt?

Anna: Igazából több szervezettel is felvettük a kapcsolatot, a TEGYESZ-nél is jelentkeztünk, az országos és a megyei “sorba” is beálltunk.

Levente: Szerintem azok a házaspárok, akik elszántak az örökbefogadás ügyében és nagyon odafigyelnek a tanfolyamon hallott dolgokra, mennek előre, „mint a tank". Fel kell venni az alapítványokkal a kapcsolatot, küldeni kell az önéletrajzot, a fényképeket, és párként is készülni kell az örökbefogadói szerepre. Sokszor a kevesebb több: minden alapítvány másfajta szülői portfóliót vár. Az is hozzá tartozik, hogy az örökbe adó anyák sokszor a legelmaradottabb régiókból származnak, vagy a legelesettebb társadalmi réteghez tartoznak, ezért úgy kell megírni az önéletrajzot, hogy az számukra is befogadható legyen. Az örökbe adók rendszerint olyan mélyszegénységben élnek, hogy azt el sem tudjuk képzelni. Az alapítványoktól tudjuk, sokszor annyi pénzük sincs, hogy beutazzanak a kórházba, és babamentő inkubátorba tegyék az újszülöttjüket. A tanfolyamokon résztvevők megtanulják azt is, hogy a gyerekeket nem eldobják a szülőanyák. Mi tiszteljük ezeket az embereket, nőket és párokat, akik ilyen sorsot szánnak a születendő gyermeküknek.

Anna: A tanfolyam már nem kötelező, de igazából mi annyira jónak tartjuk, hogy mindenkinek ajánljuk, aki szülői szerepre készül, akár örökbefogadóként, akár a vér szerinti gyermekét várja. Rengeteg hasznos dolgot elmondanak a gyerekek beilleszkedéséről, az elfogadásról és fejlődéslélektani hátterükről is.

Levente: Az a jó, hogy nem egyszerűen elméleti szakemberek tartják a tanfolyamot, hanem olyanok, akik örökbefogadási folyamatok százaival találkoztak, sok tapasztalattal rendelkeznek, legtöbbször maguk is érintettek. Mi az Ágacska Alapítványnál végeztük el a tanfolyamot, és ott szembesültünk azzal, hogy a legelfogadóbb 10 százalékba tartozunk, ami a származást, az egészségi állapotot és a gyermek nemét illeti.

Hogy telt az a bizonyos kilenc nap? Milyen állapotban voltatok?

Anna: Nagyon keveset aludtunk, nagyon keveset ettünk, és nagyon izgatottak voltunk. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű, de azt is tudtam, hogy gyermeket szeretnék és ehhez végig kell menni ezen a folyamaton, ott volt a cél. Aztán ott termett Dávid, egyre jobban összeszoktunk, minden a helyére került.

Levente: Dávid egy keddi délutánon született, 15.24-kor. Másnap este fél 9-kor hívott fel minket a Bölcső Alapítvány vezetője, hogy van egy kisfiú a szekszárdi kórházban, fogadókészek vagyunk-e. Pont otthon üldögéltünk, készülődtünk nyaralni, hegyet mászni mentünk volna Montenegróba. De igent mondtunk, másnapra már volt időpontunk az alapítványhoz, hogy megbeszéljük, hogyan tudunk eljutni a kórházba, mi a tennivaló. Dávid kétnapos volt, amikor este 8 órakor megláttuk a kis fekete gombócot. Még csak egymásra sem kellett néznünk, és tudtuk, hogy itt a kisfiunk. A hivatali ügyintézés során sem adódtak nehézségek, a családunk is nagyon segítőkész volt, a barátok nagy izgalommal várták a híreket. Ez minket is megerősített, hogy milyen jó, hogy belevágtunk. A kilencedik napon, amikor mindent elintéztünk, hazavihettük Dávidot Budapestre.

Anna: Többször előfordul, hogy a gyermek születésétől számított hat hét alatt a szülőanya visszakéri a babát. Próbáltam arra koncentrálni, hogy ha mégis visszakerül, annak akkor úgy kell történnie, igyekeztem Dávid szempontjából nézni a dolgot.

A gyerekvédelmi szakma hitvallása az, hogy az örökbefogadás a gyerekek sorsrendezéséről, egy gyermek családba juttatásáról szól. A csalad.hu-nak korábban nyilatkozó szakértő is azt hangsúlyozta, hogy a gyermekeknek keresik a családokat, és nem fordítva, hiszen nem csak a biztos származással bíró és teljesen egészséges gyerekeknek van szükségük szerető családra. Az elmúlt három év nálatok igazolta ezt?

Levente: Még annál is jobban. Sokszor mondják, hogy az örökbe fogadott gyermek elkezd hasonlítani a szüleire. A környezetünk is látja ezt, Dávid külsőre Annára, habitusban inkább rám hasonlít. Izgatottan várjuk, ha majd lesz második gyermekünk, hogyan fognak egymásra vagy ránk hasonlítani.

Anna: A tanfolyamon arról beszélt egy szintén örökbe fogadó szülő, hogy higgyük el, ugyanúgy fogunk ránézni a gyermekünkre, mint más a vér szerinti gyermekére, hogy ő a legtökéletesebb. És tényleg így van.

Hogyan fogja megtudni Dávid, hogy örökbe fogadtátok?

Anna: Dávid már tudja, hogy örökbefogadott. Azt mondtuk neki, hogy egy néni pocakjában és a mi szívünkben növekedett. De már elkezdett érdeklődni, kérdezgeti, “anyuci szívéből pottyantam ki?”

Levente: A tanfolyamon számtalan módszert bemutatnak arra, hogyan lehet ezt az életkornak megfelelő módon tálalni a gyermekeknek. Van például örökbefogadós mesekönyv, amiben a főhősnek ugyanúgy egy tulajdonsága az, hogy örökbefogadott, mint másnak az, hogy szemüveges vagy selypít. Vagyis mindenkinek más különlegessége van. Azért azt hiszem, nagy küzdelem lesz, amikor kamaszkorában elkezd érdeklődni a származása iránt, és talán megpróbálja valahová beilleszteni magát.

Anna: Megpróbáljuk úgy felnevelni, hogy a kérdései nagy részét nekünk tegye fel. Nyilván nincs aranyszabály, de a tanfolyam felvértezi az embert arra, hogy minél természetesebben kezelje ezt az egészet.

Levente: Megtanultunk a tanfolyamon az olyan felvetésekre is természetes válaszokat adni, mint például, hogy „olyan jó emberek vagytok, hogy felnevelitek más gyerekét?”. Dávid a saját gyermekünk, a legőszintébben mondom, hogy nem gondoljuk azért egy kicsit sem jobb embereknek magunkat, mert örökbe fogadtunk, nekünk ez a természetes. Amint Dávid megszületett, mi beadtuk a jelentkezést a testvérre. Már bármikor hívhatnak…