Édesanyja lemondott róla, összesen három családnál nevelkedett, majd a somogyi kisváros, Marcali után otthonra talált a zsúfolt Budapesten is. Miután Zsiga Melinda 18 évesen elköltözött a nevelőszüleitől, a fővárosban szeretett volna új életet kezdeni. A korábbi tehetséges kézilabdázó egy súlyos térdsérülés miatt végül egyéni sportágra váltott, a kick-box pedig gyökeres fordulatot hozott a fiatal lány életébe. Elszántságának és harcosságának köszönhetően halmozza a sikereket a ringben, világbajnoki bronzérmesként már a további címek motiválják, edzőként a csillogó szemű tanítványai éltetik, de a sport mellett a civil életben is határozott célokat fogalmazott meg magának. Beszélgetésünk elején azonban még lefelé görbült a szája…

– Az utóbbi időben már a negyedik mérkőzésem marad el különböző sérülések miatt, így lelkileg egy kicsit össze kell szednem magam – meséli Zsiga Melinda, miután helyet foglalt az edzőteremben, a ring szélén. – Hiába tettem bele rengeteg munkát, és edzettem háromszor többet, mint korábban, jelenleg mégis úgy néz ki, nem léphetek szorítóba. Többen mondják, hogy nézzem a jó oldalát, de egyelőre nem megy.

Ilyenkor segíthet egy sportpszichológus?

– Korábban huzamosabb időn keresztül dolgoztam már együtt szakemberrel, az utóbbi időben viszont már inkább a környezetemet alakítom úgy, hogy segítse a felkészülésemet. Olyan emberekkel veszem magam körbe és olyanok foglalkoznak velem, akik szakmailag és emberileg is elismerésre méltók, és mindenben támogatnak. Saját tapasztalat, hogy még a fizikai felkészültségnél is fontosabb, hogy mentálisan készen állj a mérkőzésre. Személy szerint nekem az életem első fele és a roma származásom miatt még inkább fontos, hogy fejben stabil legyek.

Az utóbbi időben rengeteg interjúban eleveníthetted fel a hányattatott gyerekkorodat. Ez egyfajta feldolgozás, terápia is a számodra?

– Nem érzem azt, hogy ezzel magamon segítenék, de azért jó bizonyítéknak tartom. Sokan bántottak, nem vettek emberszámba, akiknek ezzel most megmutathatom, hogy egyáltalán nem volt igazuk. Az első családomnál a származásom miatt bántottak, a másodiknál pedig fizikailag is bántalmaztak. És talán még fontosabb, hogy alapvetően jó célokra szeretném fordítani ezt a figyelmet. Elsősorban a nevelőszüleimnek szeretnék köszönetet mondani ez által, akiknek nagyon hálás vagyok. Ők az igazi hétköznapi hősök. Olyan értékeket adtak, amelyek végigkísérnek az egész életemen. A nevelőszüleimnek van két saját és négy állami gondozott gyermeke. Mindannyiunkból normális, tanult ember lett, és rajtunk kívül ezt soha, senki nem köszönte meg nekik.

Pontosan milyen értékekre gondolsz, amelyeket tőlük kaptál?

– A szép beszédem, vagy az igényem a továbbtanulásra például mind általuk alakult ki. Kilencévesen kerültem hozzájuk, ők idősebbek voltak már, de túlzás nélkül mondom, rengeteget köszönhetek nekik. Nagyon jóravaló emberek, mindig mindent megadtak nekünk, de sosem estek túlzásba. Egyáltalán nem ittak, nem káromkodtak. Arra neveltek, hogy ha néha késünk, mindenképp szóljunk róla, mindig köszönjünk, és ne legyen tartozásunk. Ezek alapvető dolgok és elvárások, még sincsenek mindenhol jelen. Mindig ezek szerint, tudatosan élek. Ahogy 18 éves lettem, eljöttem Budapestre, és a nevelőszüleimtől az elindulásban is óriási segítséget kaptam. Mind a négyünknek évekig tettek félre egy kisebb összeget, ezt a megtakarítást felnőtt korunkban megkaptuk. Ez nem igazán jellemző a nevelőszülőknél.

A testvéreiddel tartjátok a kapcsolatot?

– Természetesen rendszeresen beszélünk, de nem olyan szoros ez a kapocs, mint az édestestvérek esetében. Akinek nincs ilyen tapasztalata, általában nem tudja átérezni az állami gondozottak érzékeny lelkivilágát. Mindannyiunknak vannak problémái a felnőtt életünkben is, nehezen nyitunk és fogadunk a bizalmunkba másokat. Vágyunk arra, hogy szeressenek, elfogadjanak, hogy tudjunk valakihez tartozni, de nagyon félünk a csalódástól.

A vér szerinti szüleidről milyen információid vannak? 

– Nagyon kíváncsi voltam rájuk, édesanyámmal néhány éve találkoztam is. Nem élt jó körülmények között, brutális dolgokon ment keresztül, de nagyon kedves, megértő, erős asszony volt. Hiába lett jobb életem azzal, hogy elkerültem otthonról, sosem tudom majd feldolgozni, hogy ott hagyott a kórházban. Tavaly sajnos elhunyt, így talán még nehezebb ennek a történetnek a feloldása.

Számodra milyen az ideális családmodell? 

– Egy olyan kép él a fejemben, amit a tévében, a szappanoperákban láthatunk, az életben azonban ritkán találkozom ilyennel. Feltétlen szeretetben, bizalomban, elfogadóan együtt lenni. Ezt mindig szerettem volna átélni, de a gyerekkoromból sajnos hiányzott, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy ha saját családom lesz, akkor folyamatosan ölelgetni fogom a gyerekeimet.

Egy ilyen érzékeny lélek hogyan vált a kick-boxra?

– Azt szoktam mondani, hogy nem én választottam a kick-boxot, inkább fordítva történt. Én világ életemben válogatott kézilabdázó szerettem volna lenni, úgy készültem, hogy Marcaliból a Testnevelési Egyetemre felvételizem, aztán az élvonalban kiteljesedhet a pályafutásom. Ez volt az álmom. Meg se fordult a fejemben, hogy kick-boxolok, K1-ezek vagy bikinimodellkedem. Aztán ahogy Budapestre költöztem, sorban jöttek a lehetőségek. Kipróbáltam, és miután a szakemberek szerint is jó mozgásom és genetikám van a boxhoz, megtetszett. Idővel egyre nagyobb célokat tűztem ki magam elé. A meglévő térdsérüléseim miatt az orvosok ugyan nem javasolták, de nem hallgattam rájuk.

Hogyan látod magad néhány év múlva?

– Az edzői feladatok egyre közelebb állnak a szívemhez. Úgy érzem, a sportolói karrierem után ez lehet az én utam. Szerintem jól bánok az emberekkel. Emellett kitűztem magam elé egy másik célt is: szeretnék edzéseket tartani nevelőotthonokban, hogy az ott élők kiszakadjanak egy kicsit abból a környezetből. Nem sok lehetőség adódik előttük, de ez nekik is kapaszkodót nyújthat. Az állami gondozottak 80 százaléka különböző okok miatt sajnos nem sokra viszi. Ezen az arányon is szeretnék javítani és tenni azért, hogy be tudjanak illeszkedni a társadalomba. A sport, a tánc és a zene sokaknak nyújthat kitörési lehetőséget. Ha csak néhány fiatalt meg lehet menteni, akkor már érdemes elkezdeni. 

KÉRJÜNK SEGÍTSÉGET!  

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) elsőrendű célja, hogy segítséget nyújtson a kapcsolati erőszak, a gyermekbántalmazás,  az emberkereskedelem, például a munkacélú vagy a szexuális célú kizsákmányolás áldozatainak, és szükség esetén gondoskodjon az elhelyezésükről.  

Az OKIT anonim módon,  a nap 24 órájában – Magyarország területéről vezetékes és mobiltelefonról egyaránt – ingyenesen hívható a  06 80 20 55 20-as telefonszámon. Mindemellett, amennyiben Ön vagy valaki a környezetében kapcsolati erőszak áldozata, segítséget kérhet a Szolgálattól az okit@csalad.hu e-mail címen is.  

Országszerte jelenleg 9 krízisambulancia fogadja a kapcsolati erőszak áldozatait és hozzátartozóit, amelyek elérhetőségeit itt találja: https://okit.hu/kriziskezelo-szolgalatok. 

Ha Ön vagy valaki a környezetéből úgy érzi, túl sok a teher, nincs remény, hívja anonim módon, ingyenesen a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének 116-123-as számát.    

Segélytelefon: 06/80-20-55-20  

E-mail: okit@csalad.hu  

Chat: www.okit.hu  

Weboldal: www.okit.hu