A gyermekek szolgálatában

Ha ideje engedi, folyamatosan járja a világot, így idén is izgalmas nyár elé néz Dr. Fogarasi András, a Bethesda Gyermekkórház osztályvezető főorvosa. Az itthon és külföldön egyaránt megszállottan utazó, túrázó és felfedező gyermekneurológus életében azonban néhány héten belül az idilli családi elfoglaltságok is egyre sűrűbbek lesznek: egyik lánya esküvőjére és a másik diplomaosztójára is készülhet, miközben nagypapai örömök elé néz.

– Izgalmas nyár vár ránk – mosolyog Dr. Fogarasi András. – Már majdnem mindegyik gyermekünk felnőtt, a legkisebb 17, a legidősebb pedig már 25 éves. Örömmel mondhatom, úgy néz ki, szépen lassan megtalálják az útjukat a világban. Az egyikük már férjhez ment, néhány hét múlva születik az első unokánk, a másiknak éppen az esküvőjére készülünk, a harmadik pedig az államvizsgájára tanul. A feleségemnek egy testvére van, nekem kettő, de úgy emlékszem, ez a gyerekkoromban már soknak számított. Nem jöttünk tehát rendkívül nagy családból, de mind a kettőnkben ott volt a vágy, hogy sok gyermeket szeretnénk. Összességében szerencsére minden jól működött az évek alatt, így lett összesen hat.

– Az a tíz év, amikor sorban születtek a gyerekek és mindig volt pelenkás otthon, nagyon intenzív időszak volt. Ez ráadásul egybeesett azzal a korszakkal, amikor kezdő orvosként a munkámban kapott feladataim is komoly szakmai kihívásokat tartogattak. A sok ügyelet és a pluszterhelés miatt nem volt egyszerű, sőt, mondhatom, hogy kifejezetten nehéz időszak volt, mert igyekeztem minél inkább kivenni a részem a gyerekek ellátásából. Hétköznaponként általában keveset láttak, de a szabadságaimat mindig az iskolai szünetekhez igazítottam, hogy azok a hetek a családé lehessenek.

Hálás a tábori élményekért

A szakember egy meghatározó kamaszkori élménynek köszönheti az orvosi pályára lépését, amiért a mai napig hálás.

– Az édesapám mérnök, az édesanyám tanárnő, az egyik nagypapám volt orvos, de őt tulajdonképpen nem is ismertem – meséli. – A családban azért láttam elköteleződést a pálya iránt, miután az egyik bátyám az orvosi egyetemre ment, a saját döntésemet azonban más tapasztalatok alapozták meg. A gimnázium alatt a barátaimmal nyaranta értelmileg sérült gyermekeket táboroztattunk, amely annyira meghatározó élmény volt, hogy azt éreztem, mindenképpen ilyen területen, segítő szakmában szeretnék dolgozni. Előbb az orvosi egyetemet, majd a gyógypedagógiai főiskolát végeztem el, utóbbi pedig sokat segített abban, hogy más szemmel lássam a sérült gyerekek helyzetét és az ezzel összefüggő területeket. Gyermekneurológusként sűrűn találkozom krónikus beteg, súlyosan sérült, vagy eltérő fejlődésű gyerekekkel. Ha nem gyógyul egy gyermek, az nagyon nehéz a család számára, de általános gyermekorvoslásban: ott szerencsére sok a sikerélmény.

– A gyógypedagógiával kapcsolatos érdeklődésem is hozzájárult, hogy hosszú évekig vezettük együtt Dr. Kereki Judittal a TÁMOP 6.1.4 koragyermekkori programot. Később az ő vezetésével indult el A kora gyermekkori intervenció ágazatközi fejlesztése, a Gyermekút elnevezésű projekt. Ebben külső szakértőként elsősorban a szakemberek képzésében vettem részt, néhány csoport oktatása során. Gyermekneurológusként látom a mindennapokban, hogy mennyire hasznos, milyen nagy szükség van erre a tevékenységre, mert még mindig sok a bizonytalanság a szülőkben. Ha eltérést tapasztalnak a fejlődésben, tanácstalanok, merre is indulhatnak el a gyermekük fejlesztésének útján.

– Sok pozitív visszajelzést, hálás tekintetet kapok a meggyógyított gyermekek családjaitól, és én is sokat tanulok tőlük nap mint nap, hiszen olyan családokkal hoz össze az élet, amelyekben tartósan sérült gyermeket nevelnek. Nehéz feladatot kaptak az élettől, de sokszor példamutató a helytállásuk és a hozzáállásuk. Ezek az élethelyzetek rendkívül megerősítőek.

Megérett a gondolat

Az élet rendszeresen bizonyítja, mekkora rendező. Andrásék öt saját gyermekük mellett, fiatal szülőkként egy rendkívül megrendítő élethelyzetben tanúságot tettek igazi emberi nagyságukról is.

– A kórházban megismertem egy kislányt, aki tízéves korában elveszítette a szüleit egy balesetben – emlékszik vissza a gyermekneurológus. – Néha hazavittem magammal a kórházból, hogy gyerektársaságban lehessen. Öt kisgyerek mellé eredetileg nem terveztük az örökbefogadást, de ebben a helyzetben, úgy éreztük, nem véletlenül sodorta őt mellénk az élet. Sokat meséltünk otthon a gyerekeknek a történetéről, rendszeresen beszélgettünk róla, és ők kérdezték, hogy rokonok hiányában mi lesz vele. A feleségemmel megfogalmazódott bennünk az elhatározás az örökbefogadásra, de vártuk, hogy a gyermekeinkben is megérjen a gondolat. Életkorban az első két gyermekünk között van, így a beilleszkedés és az elfogadás is gördülékenyen ment, amiért nagyon hálás vagyok.

Irány a nagyvilág!

András eredetileg kertészmérnök végzettségű felesége a gyerekekkel otthon töltött idő után megszerezte a szükséges képesítést, és mentálhigiénés szakemberként tért vissza a munka világába. A páratlan elhivatottság és emberközpontú szemlélet ragadósnak bizonyult.

– A legnagyobb lányunk közgazdász, a második gyermekekkel foglalkozó gyógytornász, a harmadik a tanítóképzőre jár, a nagyobbik fiunk közgazdász lesz, a kisebbik szintén gazdasági pályára készül, a legkisebb lányunkat pedig az idegenforgalom érdekli – foglalja össze a családfő. – Vegyes a kép, a gazdasági érdeklődés és a segítő szakmák iránti nyitottság is megtalálható a gyerekekben, mint ahogy a feleségemben is az utóbbi erősödött meg. Mindig sokat utaztunk, nagyon fontosnak tartottuk, hogy világlátottak és széles látókörűek legyenek a gyerekeink. Hiszem, hogy ez is hozzájárult a pozitív szemléletükhöz és az élethez való hozzáállásukhoz.

– Tényleg nagy szerelmem az utazás, ezt is igyekeztem tovább örökíteni a családban. Eleinte sokat jártunk Erdélybe, majd éveken át Európát fedeztük fel. Lassan mindannyian kirepülnek, így mostanában már a feleségemmel kettesben túrázunk, néhány éve teljesítettük az Országos Kéktúrát is. Még a fiúkkal kezdtem el, korábban még ők is többet értek rá. Velük egyébként volt egy-egy igazán nagy kalandom is, mindkettőjükkel csináltunk egy egzotikus, hátizsákos utazást. Az egyikkel Dél-Amerikát jártuk be, a másikkal pedig Kelet-Afrikát. Mindkét út életre szóló élmény volt, ahogy apa és fia együtt fedezik fel a világot. A dél-amerikai túrába Ecuador, Peru, Paraguay és Brazília fért bele, Afrikában pedig meglátogattuk két, missziót teljesítő orvos barátomat, illetve megmásztuk a Kilimandzsárót.

– Mindig jellemző volt rám, hogy állandóan úton vagyok, ritkán tudok egyhelyben maradni, a világjárvány alatt például a kocogásra szoktam rá. Azzal remekül ki tudok kapcsolni. A kórház mellett, a Városligetben van egy nagyszerű futókör, és általában sikerül is összekötnöm a mozgást a munkával. Előtte vagy utána feltölt egy kis futás. Én így találtam meg az egyensúlyt a család és a hivatásom között.

A gyermekek korai fejlesztéséről és a Gyermekút projektről bővebb információt olvashat a gyermekut.hu oldalon.