csalad.hu - Kesztyűs kézzel #20. rész – Oszd meg és uralkodj!
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kesztyűs kézzel #20. rész – Oszd meg és uralkodj!

Szöveg: Sashegyi Zsófia, illusztráció: Shutterstock
2020. máj. 11. 16:00
Otthon a család

A teremtő képzelet legnagyobb kerékkötője, ha unos-untalan megzavarják – erre a megállapításra jutott újságíró kollégánk, a háromgyermekes Zsófia, aki elmeséli, milyen, amikor a családban mindenkinek „csak egy” kérdése van.

A félbehagyott gondolatok, amelyeket napközben a sarokba söprünk, éjjel megelevenednek. Elindulnak és torz rémálommá hegedve betolulnak újra az agyunkba, úgy, hogy hajnalban, amikor a gyerek felsír, ébrenlét és álom között a gyerekszoba felé imbolyogva alig győzünk hálát adni ennek a kis léleknek, amiért felébresztett.

A rémálmok nem csak minket gyötörnek. A karantén első heteiben a gyerekek is sokat beszéltek álmukban, volt, hogy sírva átvágtattak éjszaka az ágyunkba, de olyan is, hogy egy kis holdkóros csak csendben kiült a kanapéra éjjel, és úgy kellett visszanyalábolni a vackára. A sok monitor előtt töltött óra, a kapkodás bizony megteszi a hatását.

Amikor kiderült, hogy bezár az iskola, az első érzésem az öröm volt: többet leszünk együtt, végre láthatom, hogyan tanulnak a gyerekek, mellettük lehetek, segíthetek, ha kell. Aztán felvidított az is, hogy mostantól az időnket mi oszthatjuk be, nincs reggeli rohanás, esti korholás, hogy ideje lenne már lefeküdni, holnap korán kelünk… Az idő, a tér egyszerre kitágulni látszott és ez minden aggodalmam és a betegségtől való félelmeim ellenére derűvel töltött el.

Nem kényszer, lehetőség

Hatalmas elánnal vetettem hát bele magam az életünk megszervezésébe, és vidámságomat a család többi tagjára is kiterjesztettem. Nem voltam naiv, tudtam, hogy megvannak a nehézségei is a folyamatos együttlétnek, háromgyerekes, tíz éve gyakorló anyaként nem egyszer kényszerültem ilyesfajta összezártságra a családdal a sok gyerekbetegségnek, újszülötteknek, zord időjárásnak hála. Persze tisztában voltam azzal, hogy ez a mostani helyzet más, mégis igyekeztem inkább lehetőségnek tekinteni, mint kényszernek.

Egyvalamivel azonban nem számoltam. Azzal, hogy egy bölcsész beállítottságú, ámde maximalista történelemtanár feleségeként nem csak két kiskorút, de egy nagykorút is nekem kell hozzásegítenem az online oktatás terében való eligazodáshoz úgy, hogy eközben egy égedelem kis egyéves teszi a dolgát a háttérben. Ami következett, a legszórakoztatóbb burleszkbe illő jelenetsorok véget nem érő láncolata volt. Szinte látom magam felülnézetből, gyorsított felvételen, ahogy a hosszúkás elrendezésű, régi polgári lakás egyik végéből a másikba szaladgálok megállás nélkül, fürge zongorakíséretre.

Generációs ugrás

„mint Ophelia, egész nap tébolyultan rohangáltam a családom tagjai között, akik egy-egy gép előtt ülve egyre csak kérdeztek és kérdeztek”

Mondják, hogy a mai világban a legnagyobb kihívást az jelenti az agynak, hogy folyamatosan meg kell osztani a figyelmet. A számítógépen kinyíló ablakok közt, a különböző informatikai eszközökön át áramló információk, hírek és nem mellékesen a valóság történései között. Ha így van, az én agyam generációkat fejlődhetett ezekben a hetekben, és mondhatom, nem lesz könnyű kipihenni ezt az ugrást. Amikor esténként édesanyám értetlenkedve kérdezte, ugyan mitől vagyok olyan kimerült, szólni sem tudtam a csodálkozástól: tényleg nem érti? És nem tudtam elmondani neki, hogy mint Ophelia, egész nap tébolyultan rohangáltam a családom tagjai között, akik egy-egy gép előtt ülve egyre csak kérdeztek és kérdeztek. „Hogy nyitom meg?” „Hol találom?” „Mi a feladat?” „Hogy rögzítem?” „Megint lefagyott!” „Hogy küldöm el?” „Segíts!”, „Nem indul!” „Gyere már!”. Mindenkinek „csak egy” kérdése van, és nyilván meg kell nézni az újonnan épített bunkert is, ha végre kész a matek házi, és nyilván be kell fotózni a rajzot is, amit még fel kell tölteni a házi feladat mappába, és nyilván segítek a nagyobbnak is, hogy szkájpolhasson a barátnőjével, mert hát ne érezzék a gyerekek, hogy arra most nincs idő, ami nekik fontos.

Kitágítjuk, ha addig élünk is!

Közben a pici könyvespolcra mászik, asztalon maradt vizespohárba mártogat, befőttesüvegeket tör, villákat pakol a kezeslábasába, és persze közben főzni kell, mert mindjárt üvölteni kezd, teríteni, de lejárt a mosás is fél napja és hiába vár a teregetés. Közben jó lenne nem veszíteni a derűből és erőt venni magamon, hogy ha már ilyen szép tavasz van, terítsünk a teraszon, de ahhoz előtte ki kell takarítani az egészet, felhozni a székeket a pincéből, berendezkedni a kinti létre.

„Jó, abban lehet, hogy tévedtem, hogy kitágult a tér meg az idő. Abból viszont, hogy ez a karantén egy nagy lehetőség a család számára, nem engedek.”

Jó, abban lehet, hogy tévedtem, hogy kitágult a tér meg az idő. Tény, hogy mindez most inkább beszűkülni látszik, de sebaj, kitágítjuk, ha addig élünk is! Abból viszont, hogy ez a karantén egy nagy lehetőség a család számára, nem engedek. Bár igaz, ami igaz, még van egy kevés meló az energiák becsatornázásával.

Addig is, a teremtő képzelet átmenetileg le van kapcsolva. Helyette pelenkázás van, meg számítástechnikai elsősegélynyújtás, meg sebtében megválaszolt levelek, meg kifutott tej és kinyomott telefonok. Véget nem érő kérdések, válaszok és sok-sok kattintás, amivel valamerre talán ma is sikerült egy kicsit előbbre kormányozni ezt a virtuális hajót. És persze félbehagyott gondolatok, amik, ha leszállt az éj és én, mint egy zsák, ágyba dőltem, szépen, lassan előbújnak a sarokból...

Olvassa el a szerkesztőségünk korábbi beszámolóit is!