csalad.hu - Kesztyűs kézzel #13. rész – Le kéne védetnem a „karanténbipoláris” szót
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kesztyűs kézzel #13. rész – Le kéne védetnem a „karanténbipoláris” szót

Clerget-Tasi Barbara
2020. ápr. 2. 9:00
Otthon a család

2019 őszén voltam olyan szerencsés, hogy a teljes lábgipszemnek köszönhetően 2 hónap erejéig kipróbálhattam a korona-karantén tesztverzióját. Sok mindenre felkészített, például az értelmetlen vitákra, és az olyan kiborulásokra, amiken 10 perccel később már szanaszét röhögjük magunkat – de persze közben ezt nem éli meg az ember ennyire viccesen.

Ez a harmadik hetünk itthon összezárva. A férjem, az elsős lányom, az ovis fiam és én. Ha egyetlen szóval kellene leírnom a családom lelkiállapotát, az a bipoláris lenne. Attól, hogy az egyik percben röhögcsélve szórakozunk azon, hogy bezárt a fodrász, és mi lesz most a fiúk frizurájával, 2 perccel később még simán földhöz vágom a férjem szakállnyírójának az egyik tartozékát, amikor rájövök, hogy a 2 évvel ezelőtt vásárolt haj- és szakállnyíró csak szakállnyíró. Aztán amikor vége a hatalmas jelenetnek (mert ugye milyen feleség az olyan, aki nem képes egy nyamvadt hajnyíró megvásárlására? Persze, hogy szörnyű! – mondom ezt én, nem a férjem), újra széles mosollyal az arcomon veszem elő a régi gépet, a férjem pedig még azt is megengedi, hogy a lánya nyírja le a haját szigorúan 1 centisre. Micsoda családi idill!

A pillangó miért nem kisautó?

A lányom is karanténbipoláris, akár az anyja. Egyik percben boldogan mutatja a rajzát, amit a rajzos Bori néni órájára készített, majd hirtelen „rájön”, hogy az nem is szép – pedig természetesen gyönyörű. Fél óra intenzív sírás következik. Persze, hogy ekkor telefonál Nagyika, így még fél órával meghosszabbodik a kiborulás. Leszaladok az emeletről zsepiért, mire visszaérek, már boldog gyerekkacaj fogad: Elmóval bábozik az öccsének. Persze öcsikét sem kerüli el a kórság, de ő kevésbé teátrálisan tolja. Emmával pillangókat hajtogatunk, Teó is csatlakozik, kéri, hogy hajtogassak neki is egy lepkét. Megteszem. Erre elkezd sírni, hogy ez egy pillangó, nem egy kisautó. Aztán megkér, hogy kössem fel a szobájában a lámpára, mert olyan szép lett. Férfiak.

Porszívózni vagy cikket írni?

Természetesen a férjem is elkapta a karanténbipolaritást, meg is lett az eredménye: összezártságunk első összeveszése. Úgy történt, hogy reggel még afrobeat zenére táncolt a gyerekekkel, majd eszébe jutott, hogy inkább porszívózni kéne. Csakhogy én akkor épp egy cikkemen dolgoztam, ezért megkértem, hogy későbbre halassza ezt a szerinte halaszthatatlan tevékenységet. Nem tetszett neki a javaslatom. Szó szót követett, a végén én már magyarul mondtam a magamét a francia férjemnek, megállapítást nyert, hogy biztos sajnálja tőlem a munkahelyéről hazahozott forgós széket, én pedig egyébként meg miért mentem hozzá feleségül, amikor jól tudtam, hogy rendmániás. Miközben a gyerekek még mindig nyomták az afrobeatre.

Nem látjuk a végét

„Ebbe a bizonytalanságba kicsit vagy nagyon, de bele lehet csavarodni, vagy épp az elfogadás útjára lépni, megoldásokat keresni.”

Na, ekkor fogtam a kocsikulcsot, a kocsiban teljes hangerőre tekertem Bowie-t, és elhajtottam egészen a tököli szupermarket szinte üres parkolójáig. Ott leálltam, és az autónkban jól kibőgtem magam. Először azért, mert persze sajnáltam magam, aztán meg azért, hogyan lehetek ilyen gyenge és béna, hogy sajnálom magam. Vannak olyanok, akiknek bőven lenne okuk sírdogálni, mégsem teszik. Ettől meg lelkiismeretfurdalásom lett. Hiszen akárhonnan is nézzük, egyáltalán nem rossz a helyzetünk: még van munkánk, egészségesek vagyunk, szeretjük egymást. Az a rossz, hogy nem látjuk ennek az egésznek a végét. Nem két hónap fixen, aztán csak levesszük a szájmaszkot, mint én tavaly a lábgipszet, és lehet újra jönni-menni. Ebbe a bizonytalanságba kicsit vagy nagyon, de bele lehet csavarodni, vagy épp az elfogadás útjára lépni, megoldásokat keresni. Én ezt választottam. Mire hazaértem, Nicolas felásta a fél kertet, ergó lenyugodott – ez az ásás egyébként tutira valami pasibecsípődés –, és mosolyogva várt egy pohár borral, megjegyezve, hogy így legalább már nem ülhetek ma kocsiba. Megöleltük, megcsókoltuk egymást, és most próbálunk még jobban odafigyelni a másikra.

(fotó: Shutterstock)