De menjünk vissza egy kicsit az időben… Tavaly nyáron vettünk jegyet az egyik kedvenc énekesem koncertjére. Igazi bakancslistás (utálom ezt a kifejezést), szóval olyan koncert lett volna, amire – nem túlzás – évtizedek óta várok, hiszen az illető nem nagyon fordul meg Európában. Most is Londonig kellett (volna) utaznunk, de hát oda bármikor, akárhányszor, imádom. Megjelent az új albuma is februárban, úgyhogy a kislányommal már rongyosra hallgattuk (milyen vajon a rongyos Apple Music?) a friss dalokat, ő is felkészült egykori kedvencemből, retro a csaj! Április 2-án indultunk volna, de nagyjából egy hónappal korábban jött a hidegzuhany: törölték az európai turnét, illetve egyszer majd lesznek új dátumok, ha már biztonságosan meg lehet tartani a koncerteket.

Azóta hatalmasat változott az életünk. Még néhány hete is elképzelhetetlennek tartottuk volna, hogy így kell töltenünk a mindennapokat. Akkor dühöngtünk, méltatlankodtunk, szomorkodtunk, most úgy gondolom, ha az a repülőjegy lesz a legnagyobb veszteségünk a járványban, hálásak lehetünk.

Pillanatok, amiket bár kényszer szült, de emlékezetesek maradnak

Rettenetesen bosszantanak azok az eszmefuttatások, amelyek azt fejtegetik, hogy „a járvány figyelmeztetés az emberiségnek, mert rossz úton jár”, hogy ez a „Földanya bosszúja”, „most mindenki azzal tud foglalkozni, ami igazán fontos”, „nem kell annyit utazni”, és még folytathatnám. Persze, az ember mindig keresi a magyarázatot vagy az értelmet az értelmetlenben. Ha azt nem is, azért pozitívumokat, szívmelengető pillanatokat már én is megéltem, megéltünk, és olyan élményekben is részünk lehet, amelyeket bár a kényszer szült, de örökre emlékezetesek maradnak.

London helyett Malibu

És akkor a koncert… Bár Londonba nem utaztunk, Malibura például igen. Szigorúan a karanténban, és persze csak virtuálisan. Richard Marx – merthogy róla van szó – kárpótlásként az elmaradt európai turnéért mini koncerteket ad a nappalijában, minden pénteken három dal, háttérben az óceán. Friday Beachin’, nem rossz. Ott vagyunk minden pénteken, ahogyan ott vagyunk Brian May-nél is szinte minden nap. A karantén kellett ahhoz, hogy lássam, ő is mellé tud nyúlni a Killer Queen gitárszólójában. Óriási! Bryan Adams-et már láttam élőben talán háromszor is, de azért ahogy a konyhában egyszál gitárral Depeche Mode-ot játszik, az azért még nekem is újdonság. Ahogy békeidőben is koncerttől-koncertig számolom az időt, most a kényszerű bezártságban is ezek az események adják a támpontot. Szerencsére nem vagyok ezzel egyedül a családban! Mondhatni zenebolondok vagyunk.

Imádom, hogy az egykori ikonok ennyire személyessé váltak, hogy ott vagyunk az egykori „poszterfiúk” otthonában. Ezek a kis koncertek, posztok, insta-sztorik, vicces bejegyzések is egyértelművé teszik, hogy ez a helyzet mindenkit megvisel, akkor is, ha ott a kert végében a Csendes-óceán, vagy tele van a fal a Queen arany- és platinalemezeivel. Nekünk, rajongóknak szükségünk van rájuk, és biztos vagyok benne, hogy nekik is ránk. A zene az elszigeteltség és a bizonytalanság idején is univerzális és igazi összetartó erő.

(fotó: Shutterstock)

Olvasgasson további beszámolókat a szerkesztőségünk tagjaitól!

otthon a családmaradjotthonkaranténzene