csalad.hu - Kesztyűs kézzel #16. rész – Lefelé a karanténlejtőn
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Kesztyűs kézzel #16. rész – Lefelé a karanténlejtőn

Ivanova Daniela
2020. ápr. 8. 9:06
Otthon a család

Újságíró kolléganőnk, Daniela ugyan életében már rákényszerült néhányszor az otthonmaradásra, de, mint írja, ez most egészen más...

Gyakorlott "karanténozó" vagyok már, több műtétem és balesetem volt, így nem ismeretlen számomra a kényszerpihenő élménye. Gondoltam, majd ebben a helyzetben is állom a sarat, mit nekem egy kis bezártság? Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy ez nem egy ismert bezártság, hanem valami, ami körül még én is csak vakon tapogatózom. Mi lesz most? Meddig tart? Hogyan tovább?

Eljött ez a pont is. Persze, hogy eljött, hiszen olyan nincsen, hogy valami csak fekete vagy fehér legyen. Nehéz időszak ez mindegyikünk számára és mindenkinél másképp csapódik le a feszültség, a félelem és a létbizonytalanság. De egy biztos: mint minden nehéz pillanat, ez is elmúlik majd.

Homályos jövőkép

Sajnos az a fajta ember vagyok, aki vagy a múlton rágódik, vagy pedig a jövő miatt aggódik. A szorongás szempontjából egyik sem szerencsés, a kettő együtt pedig kész recept arra, hogy szinte soha ne tudjak részt venni a jelenben. Ez az időszak viszont megtanított, hogy értékeljem a MOST pillanatait. A jövőképem bizonytalanabb, mint valaha, ez viszont egyenesen arányos azzal, hogy végtére is nincs miért aggódnom! Egyéb lehetőségek híján el kellett engednem a kényszert, hogy én irányíthassak, azzal pedig, ami nem tőlem függ, nem tudok mit tenni. A legjobb, amit most tehetek, hogy várok.

Mindenki a maga módján szenved

Kicsit olyan, mintha egy börtönkísérlet alternatív szereplői lennénk, ennek jeleit pedig nagyon érdekes lenne megfigyelni, ha csak monitoron keresztül nézném és nem a saját bőrömön tapasztalnám. Van, aki retteg attól, hogy elveszíti valamelyik szerettét a betegségben, vagy ő maga hal meg, míg más a bezártságot éli meg a legnehezebben. Van, aki nem foglalkozik az egésszel, mert már olyan idős, hogy nem érnek el hozzá az aggasztó hírek és van, aki még mindig elbagatellizálja az ügyet, mondván: ez "csak egy influenza". De egy biztos: eljön az a pont, amikor mindannyian egy picit a kardunkba dőlünk és kiüvöltjük, kitomboljuk, kisírjuk magunkat. A családunkban például naponta váltakozik, hogy épp ki borul ki, de mindig van, aki új erőre kap és vígasztalni tudja a másikat.

Megfagyott az idő

Megállt az idő. Hónapokat kaptunk arra, hogy egy jó nagy levegőt vehessünk. Ha picit el tudjuk engedni a szorongásos félelmeinket a vírussal kapcsolatban, észrevehetjük, hogy egy csodálatos ajándékot kaptunk most az élettől: időt. Időt a gondolkodásra. Időt a pihenésre. Időt arra, hogy fellélegezzünk az eddig rohanós mindennapokból. Számos nagy döntést most egy darabig nem kell meghoznunk. Nevelési tanács szokott lenni, hogy a kisgyermeknek ne adjunk választási lehetőséget a kezébe. Adjunk neki javaslatot, tanácsot, de szülőként mi döntsünk, hogy piciként még ne kelljen ekkora terhet elviselnie. Hiszen valami mellett kiállni és az abból fakadó következményeket vállalni hatalmas felelősség, melynek súlya alatt olykor összeroppanunk. Viszont most dönt helyettünk mindenki más: a döntéshozók, a sors, az univerzum, a Jóisten, de az biztos, hogy nem mi. Az első pillanatban ez több volt, mint félelmetes. A kontroll hiánya, hogy nem irányíthatunk, hogy a dolgok nagy része most tőlünk függetlenül történik: ez kimondhatatlanul ijesztő. De ha már elfogadtuk (hiszen mi mást tehetnénk?), egy hatalmas könnyebbséggel szembesülhetünk, mégpedig azzal, hogy megszűnt a "mit válasszak”, a “mit tegyek” és a “merre induljak" kérdésekre való válaszok féktelen keresése. Most nem választhatok. Most nem tehetek semmit, csak várok. Most nincs merre elindulnom, így hát maradok. Maradok itthon és élvezem a jelent. Amíg van időm rá.

(fotó: Shutterstock)