Szerintem örök optimista, mitöbb, idealista, mert középiskolai tanárként, ráadásul osztályfőnökként az évnyitótól az évzáróig bizony nemigen van számára megállás, és a kemény időszakok sem szoktak egy hét alatt véget érni. A mostani érettségi előtti hajrá az eddigieknél is húzósabbra sikeredett, nem csak azért, mert megváltozott körülmények közt, némileg kibővült munkakörben, házvezető- és takarítónőként, rendszergazdaként, szakácsnőként, tűzoltóként, tanítónőként, hadvezérként és hóhérként kellett a hátországban helytállnom, de azért is, mert mindeközben én egyengettem humán beállítottságú férjem online térben való eligazodását is. Ő ugyanis az elmúlt negyven évben úgy gondolta, jól meglesz anélkül a minimális számítástechnikai tudás nélkül, amit ennyi idő alatt minden hétköznapi felhasználó normálisan magára szed. Ráadásul a digitális átállással átlagosan nagyjából egy hetet veszítettek az ilyentájt többnyire már amúgy is komoly időhiánnyal küzdő tanárok a tananyag befejezésére szánt időből.

Háttal a technikának

„őrült, elhivatott tanár, és mint ilyen, kellőképpen perfekcionista is, de egy ujjal gépel, és utál bíbelődni a technikával”

Ő, akinek a facebookon is csak most kreáltam profilt, világéletében irtózott mindentől, aminek megoldásához valamilyen digitális eszközre volt szükség. Kiváló előadó, hatalmas kamasz hordákat tud megmozgatni, és ami ebben a korosztályban ma a legnehezebb, motiválni, de eddig, ha csatolni kellett egy file-t egy levélhez, előbb hívott engem, minthogy megoldja egyedül. Az a fajta pedagógus, aki nem csak oktat, de nevel, aki mindig bevállalja a saját osztályt, akkor is, ha otthon újszülött óbégat a kiságyban éjszakánként, mert őrült, elhivatott tanár, és mint ilyen, kellőképpen perfekcionista is, de egy ujjal gépel, és utál bíbelődni a technikával. A kimondott szó erejében, a személyes kapcsolatokban hisz, és mindeddig fittyet hányt a körülöttünk zajló technikai fejlődésre. Az ember azt gondolná, az ilyen tanárokat taccsra teszi ez az új helyzet, de nem igaz. A feleségüket teszi taccsra.

Na, de az, hogy milyen véráldozatok árán jutunk el a célhoz, tulajdonképpen részletkérdés. Ma már büszkén dagadó mellel újságolom a barátoknak: Dávid kicserélődött, egyedül tölti fel a netre a történelemórákat, amelyeket a hálószobába kucorodva vesz fel, és amelyekbe így csak elhalón szűrődik be a gyereksírás és a civakodás, amit ez idő alatt katonás szigorral próbálok elfojtani. Egyedül osztja meg a csatolmányokat az osztályokra lebontott facebook-csoportokban, egyedül állítja össze az online dolgozatokat, egyedül linkel videókat a classroomba feltöltött oktató diák mellé, és majdnem teljesen egyedül indít hetente többször videókonferenciákat.

Tömködjük a repedéseket

„mint egy süllyedő hajón, ugráltunk lyuktól lyukig, tömködtük a repedéseket”

Mindennek fényében nem nehéz elképzelni, miféle nyomás nehezedett rám a karantén első heteiben. Nulla perc alatt kellett hidat vernem közte és a diákjai közt. Közben persze jöttek a matek és a környezet házik, a gyerekek tanítónénijei is kísérleteztek az új és újabb felületekkel, amiket eleinte csak nagy nehezen tudtunk követni, majd elindítani az innen-onnan kölcsönkapott gépekkel, amik rendre felmondták a szolgálatot, belassultak vagy lefagytak. Mint egy süllyedő hajón, ugráltunk lyuktól lyukig, tömködtük a repedéseket, és estére olyan kifacsartan hevertünk szanaszét a lakásban, mint megannyi félbevágott citrom.

Az alig másfél éves pici azonban, úgy tűnik, meglátta a piaci rést a rendszerben, és robbanásszerű fejlődésnek indult. Az elmúlt hetekben, kihasználva, hogy a túlélésre megyünk, bravúros gyorsasággal tanult meg néhány hajmeresztő akrobatamutatványt. Az, hogy most már barikádokat emel a magasabb objektumok elé, hogy fel tudjon mászni az asztalokra meg a konyhapultra, elenyészőnek tűnik amellett, hogy megtanult a földről saját erőből felkapaszkodni az etetőszékére, és a rettentő magasságban lólengésben átvetni magát a kis asztalon, amelyen a polgári engedetlenség jegyében az utóbbi időben egyébként is már csakis lovaglóülésben hajlandó az ebédjét elfogyasztani. Mindez azt jelenti, hogy most már csak úgy tudjuk vakon garantálni az életben maradását, ha a pulton és az asztalon is makulátlan rendet hagyunk magunk után, ami jelen körülmények között hiú ábránd. Így marad az ima és a remény, hogy túléli ezt az időszakot.

Amikor nehéz, csak a lányunk osztályfőnökére és középiskolai tanár férjére gondolok, akik négy gyerekkel küzdenek most otthon mindezeken a frontokon. És ez segít. Hogy rajtuk mi segít, azt nem tudom. Talán az, hogy a jövő hét most már tényleg könnyebb lesz.


Olvassa el a szerkesztőségünk korábbi beszámolóit is!

otthon a családmaradjotthonkesztyűskézzel