Karácsony - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Karácsony

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2022. jan. 2. 15:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Visszatérve a karácsonyra, nagyon vártam már. Én hetekkel (talán a hónapok sem túlzás) ezelőtt elkezdtem készülődni ezekre a napokra. Több helyen el is mondtam, hogy téli mesevilágot akarok varázsolni Hanninak.

Kiscsaládom, nagycsaládom

Nem érzem már én a ’lábom’

Szép volt, jó volt ez az ünnep

De pihennék már én is csöppet!


Fenti szösszenetet a szintén nem normális barátnőmmel „szültük”, miután kitárgyaltuk, hogy csodálatos volt ez a karácsony, mindketten imádjuk a családjainkat, de – hogy is fogalmazzak finoman – egy idő után már vártuk, hogy vége legyen. Persze kínunkban nagyon röhögtünk, miközben pattantak ki a fejünkből a fenti sorok, hogy milyen pihent agyúak vagyunk. Aztán azon morfondíroztunk, milyen fura, hogy bár „pihent agyúnak” mondtuk magunkat, eközben sok mindent lehet mondani, de hogy bármelyik testrészünk pihent volna az utóbbi években, azt nem. Az agyunk meg aztán végképp nem, hiszen akinek kisgyereke van, az tudja, hogy állandóan résen kell lenni minden érzékszerveddel, nem lazíthatsz egy percet sem.

Na mindegy, visszatérve a karácsonyra, nagyon vártam már. Én hetekkel (talán a hónapok sem túlzás) ezelőtt elkezdtem készülődni ezekre a napokra. Több helyen el is mondtam, hogy téli mesevilágot akarok varázsolni Hanninak, szeretném, ha ő is úgy emlékezne majd, ahogy én gyermekkorom karácsonyaira. Csodákkal teli, tökéletes napokat akartam teremteni számára, és amikor kitalálta a család, hogy Palkonyára megyünk mindannyian, madarat lehetett fogatni velem. Annál nagyobb ajándékot nem tudtam elképzelni a lányomnak, hogy ekkora szerető család veszi körül és tényleg mindenki egytől egyig azon dolgozik, hogy az ő arcán a boldogságot lássa. Ez egyébként sikerült is. A Jézuska elhalmozta Hannimat csodálatos ajándékokkal. Kapott kisvonatot, rajzkészletet (természetesen a korának illőt) és számtalan, a kreativitását segítő, fejlesztő játékot. Az ő szemének ragyogását valóban semmi nem tudja felülmúlni, természetes, hogy számomra is ez a legnagyobb öröm. A tesóm is kitett magáért dekoráció tekintetében. A palkonyai nappali az év minden napján amúgy is úgy néz ki, mint egy kis ékszerdoboz, egészen elképesztő hangulata és kisugárzása van, de karácsonykor gondolhatjátok, hogy végképp eltátotta a száját mindenki. A sok antik, vintage stílusú bútor, kiegészítő és karácsonyi dísz valahogy úgy keveredett, hogy jelen volt abban a szobában a múlt minden hagyománya, szépsége és a jövő összes hite, reménye.

Összegyűlt a család, a fiúk bevonultak a konyhába, elkezdték a 968476699876879837586812034 fogásos menüsor elkészítését. Amikor a két pasi elfoglalja azt a bizonyos helyiséget, akkor gondolhatjátok, hogy kettő és fél perc alatt úgy néz ki a pult, mint egy háborús övezet. Azt nyilván folyamatosan takarítani kellett, hogy ne a végén üssön meg minket a guta (milyen naivak voltunk, hát így is megütött). Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy eltelt az első nap, és mi még nem ültünk le, nem beszélgettünk a családdal és úgy egyáltalán, nem éltük meg a pillanatot. A szennyes edények valahogy osztódással szaporodtak, és amikor elmostunk/eltöröltünk egyet, lett helyette kettő, aztán négy és így tovább. Ekkor még reménykedtem, hogy majd változni fog. Ezalatt az idő alatt a család többi tagja volt Hannival, így amikor kikeveredtem a konyhából, hogy leüljek egy percre, természetes volt, hogy itt van anya, akkor „menj hozzá szentem”… Jött is, és fél perc múlva ment is, de akkor már persze akarta, hogy menjek vele. Jó lett volna még ülni csak öt percet, de a dandártábornokasszony úgy döntött, hogy menni kell, hát menni kellett. És mi mentünk és mentünk… és mentünk. Az én imádott kis dacos Marcsám egész nap adott feladatot, végül bevallom, már a mosogatás számított pihenésnek, azt legalább lehetett robot üzemmódban, üveges tekintettel is csinálni. Hát mit ne mondjak, nem volt őszinte a mosolyom a második nap végére, amikor már fáradtabb voltam, mint egy több napos forgatás után.

Mivel azt szerettük volna, hogy a nagyszülők is tudjanak kicsit pihenni, beszélgetni, így nem volt megállás. Vagy a gyerekem után loholva lógott a nyelvem, vagy a konyhában segítettem kicsit pihenés gyanánt, hogy aztán mehessek fürdetni és altatni. Ez utóbbi amúgy mostanában ismét nem három perc, hiszen dacolunk ugyebár. Tulajdonképpen arra nem is emlékszem, hogy mit ettünk (és mikor). Talán azért nem, mert általában a gyerek maradékát nyammogtam el, ami már akkor nem hasonlított az eredeti ételhez. A családdal beszélgetni, köztük lenni, nosztalgiázni nem jutott idő, lehetőség. Csalódott voltam? Igen. Persze tudom, hogy anyáink, nagyanyáink is így töltötték anno az ünnepeket, de én szerettem volna átélni/megélni még egy picit. Szerettem volna kicsit magamba szívni a hangulatot, gyerek lenni újra, hogy legalább ezen a napon átéljem én is a csodát. A gyermeki énem lázadt, hogy hol maradt a mesevilág? Felnőttként kellett viselkednem, miközben úgy érzem, jogom van néha kicsit gyereknek (is) lenni, mert csak úgy tudok én magam is csodát adni. Ha az egész karácsony arról szól, hogy robotolunk és görcsösen próbáljuk megteremteni a tökéletes hangulatot, akkor elmegy mellettünk az ünnep, anélkül, hogy észrevettük volna.

Persze Vera eljegyzése elhozta számomra is a csodát, és helyrebillentette a lelkemben lévő mérleg nyelvét. Zoli meglepetése mindenkit váratlanul ért, és olyan dolog történt, ami azért a Tóth családban viszonylag ritka… Nevezetesen csönd lett. Ha az évnek ebben az időszakában lenne légy, most biztosan hallottuk volna a zümmögését. Hirtelen nem fájt a lábam, nem voltam fáradt és úgy egyáltalán, semmi bajom nem volt. Mindenki önfeledten örült a tesómék boldogságának. És akkor arra gondoltam, hogy ez a karácsony most más. Most mást kellett megélnem, talán megtanulnom. Továbbra is azt gondolom, hogy ilyenkor igenis kell magunkra is időt szánni. Kell, hogy legyen pár perc befelé fordulni, elcsendesedni akár olyan áron is, hogy felgyűlik a mosatlan a konyhában, vagy a családtagok három perccel később kapják meg az ötszázhatvanhetedik fogást. Nekem ezt is jelenti a karácsony és ez nem fog változni. Az viszont igen, hogy rájöttem, a karácsonyi hangulat néha késhet egy kicsit. Van, hogy igazából akkor érkezik, amikor már hivatalosan vége az ünnepnek, és nem is számítunk rá. Amikor a családi nyüzsgést már hátrahagyva, otthon hármasban összebújva a gyertyafényben, hallgatva a csendet, egyszer csak bekopogtat és elárasztja a szíved.