Nna jó, kit ámítok, hiszen pontosan tudjátok, mit éreztem az első pillanatban, amikor megláttam a csíkot, de ki emlékszik már, igaz? Különben is, az idő mindent megszépít és mi most csak a szépre emlékezünk.

Szóval, kedves anyukák, nagymamák, keresztanyák, Isten éltessen minket sokáig, nem csak ma, de mindig! A fejemben úgy élem meg, hogy ma ágyba kapom a kávét, Hannika elénekel nekem egy négysoros dalt, amitől azonnal zokogni kezdek, aztán elmegyünk ebédelni valahova. Ezt követően Hanni – természetesen a Krauszom segítségével – átnyújt nekem egy szál virágot, amitől persze megint bőgök egy sort, majd, mint a mesékben, kiülünk együtt a madárcsicsergős kertünkbe egy plédre és csodáljuk a naplementét…  

Persze, tóthgabi, álmodozz csak, de vigyázz, mert belelóg a kezed a bilibe… A valóságban ez úgy néz ki, hogy itt állok a dobozok fölött tokától bokáig takarító cuccban, vakarom a fejem és próbálom eldönteni, hogy mit hova tegyek. Főleg úgy, hogy a fele a bútorainknak még nincs kész. Mondjuk, ami viszont elkészült és a helyén van, az gyönyörű. Imádom, ahogy – bár lassan – megvalósul az álmom apránként. Lépésről lépésre kerülnek a helyükre a mozaikdarabkák, és már látom a fényt az alagút végén. Szóval az új otthonunk az én igazi anyák napi ajándékom és ha semmi más nem történik, csak itt ölelem magamhoz Hannikámat a dobozok között, vagy akár madárcsicsergős kertünkben, akkor már mindenem megvan, amit kívánhatok.  

Vagyis majdnem minden. Történt ugyanis pár napja valami, amit azóta sem tudok felfogni. Érdekel, hogy veletek történt-e már hasonló, és úgy egyáltalán, mit gondoltok az esetről. Nyilván ez csak az én szemszögemből elmesélve nem biztos, hogy teljesen, reálisan fedi a valóságot, pláne, hogy igazából nem is velem történt, de ha leírom, érteni fogjátok, mit makogok itt össze.  

Szóval anyu vitte Hannit a játszótérre, és egy darabig minden pont úgy történt, ahogy szokott. Hanni nagyon szeret ölelgetni, terelgetni, oltalmazni. Mindenkihez odamegy és rögtön barátkozik, ha akarja a kiszemelt barátjelölt, ha nem. Ez úgy néz ki az ő esetében, hogy leül a kislány vagy kisfiú mellé, elkezd magyarázni és pár pillanat múlva már meg is öleli az új legjobb barátját. Tekintve, hogy 2-3 éves gyerekekről van szó, eddig mindig őszinte, ártatlan reakció volt a válasz, akkor is, ha nem feltétlenül aratott sikert a hirtelen szeretetcunami. Legutóbb azonban anyu olyat mesélt, amitől elakadt a szavam. Az egyik anyuka odament anyuhoz, és utasította, hogy csináljon valamit az unokájával, mert az molesztálja az ő gyerekét. Mooolesztááálja! Ezt a kifejezést használta a 3, azaz hároméves lányomra, hogy molesztálja az ő gyerekét. El tudjátok képzelni, ahogy kicsi, ártatlan gyerekek, akik éppen tanulják kifejezni az őszinte érzelmeiket, „molesztálják” egymást? Mert én nem tudom. Én azt tudom elképzelni, hogy adott egy generáció, aki sokáig csak maszkokat látott arcok helyett, adott egy kicsi lélek, aki végre bontogatja a Covid ketrecébe akadt szárnyait és aki előtt kitárult a világ, és ő most a keblére akarja ölelni. Ez nevezhető bárminek, de nem molesztálásnak. Én úgy érzem, nem vagyok elfogult Hannival. Látom a rosszabb tulajdonságait, annál is inkább, mert azokat én kapom sűrítve, de ő nem „molesztál”, könyörgöm! Fú, nem akarom szépíteni, nagyon felhúztam magam, amikor elmesélte anyu. Az vigasztalt, hogy állítólag az ott lévő anyukák, akik hallották az esetet, ugyanolyan döbbenten álltak, mint anyu, és biztosították őt arról, hogy Hanni semmi rosszat nem csinált, pláne nem molesztált senkit.  

Két hét múlva új időszámítás kezdődik. Hanni oviban megy. Ez után az eset után bevallom, kicsit megijedtem, hogyan fogja megtalálni a hangot a többiekkel. Eddig egyáltalán nem voltak ilyen félelmeim, hiszen tényleg a legrosszabb, ami történhet, hogy Hanni „túlszeret” egy másik kisgyereket. Eszembe sem jutott, hogy ezt egy másik szülő molesztálásnak titulálja. Most már ezen is aggódom. Na, de legyünk pozitívak, és reméljük, hogy minden rendben lesz. Én még kezdő beszoktató szülő vagyok, úgyhogy szívesen veszek minden segítséget, hogy mit, hogyan kezeljek. Hálás lennék minden tanácsért, legyen az gyakorlati vagy elvi útmutatás. Hogyan lehet átvészelni ezeket a heteket? Az első igazi elválást. Amikor a gyermeked, akit óvtál a széltől is, hirtelen a „gépezet” része lesz. Jesszusom, hát kellett ez nekem, pont anyák napján? Abba is hagyom, mert nem akarom, hogy ma más irányba vigyenek az érzelmek.  

Drága anyukák, ti ott, akik olvassátok a blogomat akár három éve, akár csak véletlen idetévedőként! Élvezzétek ki minden percét ennek a napnak! Hallgassátok a gyerekeitek csengő hangját, szagoljátok a nektek szedett virágokat és csodáljátok meg a kis művészek rajzait! Engedjétek meg magatoknak a gondolatot, hogy ez a nap rólatok szól!