Először 2016-ban olvastam Viktorról. Már akkor is megragadott és meghatott a vak édesapa története, aki mindent megtesz, hogy az – akkor még – 2 éves pici lánya semmiben se szenvedjen hiányt. Aztán pár hete az Egyszülős Központ alapítójával készítettem interjút arról, milyen nehézségekkel kell szembenéznie a gyermekeiket egyedül nevelőknek a mostani veszélyhelyzetben. Nagy Anna épp a beszélgetésünk alatt kapott segítségkérő levelet Viktortól. Nem sokkal később felhívtam Viktort, és interjút kértem tőle. Miközben beszélgettünk, épp akkor érkezett meg az Egyszülős Központ segélycsomagja az otthonába. Mi más ez, ha nem sorsszerű események sorozata? Hiszek abban, hogy vannak olyan történetek, beszélgetések, melyeknek valamiért meg kell íródniuk.

– Kitti másfél éves volt, amikor az anyukája elköltözött – meséli Viktor. – Gyorsan kellett „felnőnöm” a feladathoz, miszerint Kittit mostantól csak én nevelem. Korábban is kivettem a részem a gondozásából, de nem nekem kellett egyedül etetnem, mosdatnom, öltöztetnem. Aztán mindenért én lettem felelős egyszemélyben. Ehhez az élethelyzethez kellett alakítanom a masszőri munkámat, a napi rutinunkat. Szerencsére Kitti hamar nagyon önállóvá vált, már a bölcsődében is egyedül öltözött, sokszor segített a kis csoporttársainak is. Kicsi korától hagytam, hogy próbálkozzon egyedül, legyen szó akár az evésről, ivásról, akár az öltözködésről, mindezt persze a biztonságos kereteken belül. Minderre nem azért volt szükség, mert én vak vagyok, hanem azért, mert hiszek abban, hogy a gyerekeknek jót tesz az önállóság. Jó érzés, hogy taníthatom őt.

„Kitti számára ez a természetes állapot”

– Kitti nagyon sokat segít nekem mindenben. 3 éves volt csak, amikor a Balatonnál nyaraltunk. A strandra kiérve ő vezetett engem: mutatta, hová tegyem le a papucsot, merre mehetek, hol a part. Kicsit megijedtem akkor, mert azt nem szerettem volna, ha úgy érzi, az ő segítségére szorulok. Ez volt az a pont, amikor kikértem egy pszichológus véleményét, nem gond-e, ha ennyit segít nekem a gyermekem. Megnyugtatott, hogy Kitti számára ez a természetes állapot: én vigyázok rá, ő vigyáz énrám. Mostanra ez úgy néz ki, hogy az utcán segít nekem átkelni, a buszon helyet keres. Járunk együtt színházba, moziba, gyermekelőadásokra. Otthon is bevonom mindenbe, amibe csak lehet. A mosásnál rám szól, ha valamelyik ruhadarabot nem a jó kosárba teszem – színek szerint rendezzük ugyanis őket, hogy elkerüljük a mosási baleseteket. A pakolás is elég jól megy, de azért cseles a lány: bár az „ösvényeimről”, amiken közlekedem, mindig szépen elpakol – hozzáteszem, azóta, amióta az előszobában felejtett „bobó carjában” felbuktam –, viszont észrevettem, hogy az ösvényeken túl azért megvannak a saját kis kupiközpontjai.

Ahogy hallgatom Viktort, minden olyan magától értetődőnek, könnyűnek tűnik, meg is kérdem, sok szakirodalmat olvasott-e gyereknevelés témában, mert úgy mesél Kitti terelgetéséről, mintha Vekerdy vagy Ranschburg Jenő gondolatait hallanám vissza. Viktor azonban nem fordult szakértőkhöz még apaságának az elején sem. Mint mondja, ösztönösen, érzelemből nevel, bízik abban, hogy tudja, mi a jó a gyermekének. Holott nincs egyszerű helyzetben: számos nehézséggel kell megküzdenie. Az egyik ilyen Kitti fejlesztése.

– Kitti a megkésett beszédfejlődése, és bizonyos részképesség-zavarok miatt folyamatos fejlesztésre szorul. Tavaly nyárig még az előző óvodában vett részt a fejlesztő foglalkozásokon, ahol külön logopédiai csoport is volt, azonban szeptembertől már hagyományos oviba jár, mert azt szerettem volna, hogy a jövőre esedékes iskola előtt szokja a nagyobb létszámú közösséget is. Az új ovival jöttek az ovis programok, például a néptánc, de már magán logopédus foglalkozik vele, és egyéb fejlesztőóráink is vannak. Önmagában sem egyszerű mindent megszervezni, és nem olcsó mulatság a sok külön program. Nekem sajnos nem erősségem a kézműveskedés – nem is értem, hogy a masszőrködés miért megy – mondja Viktor nevetve –, helyette nagyon sokat beszélgetek Kittivel arról, mi hogyan működik a világban. Amikor például épp együtt sütünk sütit, akkor beszélgetünk a tejtermékekről és a táplálkozásról is.

Segítségkérés a közösségi médiában

– Itthonról dolgozom masszőrként, a járvány óta viszont érthető módon félnek az emberek. Az az egy szerencsénk van, hogy Kitti logopédusa online vállalja a fejlesztést, és olcsóbban is, mint amikor személyesen találkoztak, de a többi óra anyagi okok miatt is elmarad. Bevallom, kétségbeestem, mi lesz velünk, ha kiesik a munkámból származó bevétel. Épp ezért a facebook-os követőimhez fordultam: előre meg lehet vásárolni a kezeléseket, és amikor vége lesz a járványnak, beválthatják a masszázsjegyeket. Szerencsére már sokan segítettek, most nagyobb biztonságban vagyunk, mint 2 hete, de nem tudom, meddig tartunk ki. Ugyanakkor magamat ostorozom, hogy nincsenek megtakarításaink. Épp ezért eldöntöttem, hogy leszokom a cigarettáról. Ebben az időszakban marhaság is lenne ilyesmire költeni.

Lássuk meg a lehetőséget!

– A koronavírus-járvány, illetve az a tény, hogy nem tudhatjuk, hogyan reagálna rá a szervezetünk, ha megfertőződnénk, jó alkalom arra, hogy elgondolkodjunk azon, mennyire élünk egészségtudatosan. Nem azt mondom, hogy mostantól zöldséget eszem gyümölccsel, de próbálok odafigyelni. Minden nehéz időszakban meg kell találnia az embernek azt, mit tanulhat az adott helyzetből. Meg kell látni ebben a lehetőséget, ahogy a gyermekünkkel együtt töltött időben is meg kell látni a szépséget. Lehet, hogy több most a konfliktus, ő is többet felesel, de én meg erre azt mondom, most nekem is több időm van arra, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat, és több időnk jut egymásra. Talán mindketten tanulhatunk egymástól.

Viktornak az Egyszülős Központ is próbál segíteni – például a már a bevezetőben is említett csomaggal. A kapcsolat nem új keletű, ráadásul nem is klasszikus Egyszülős Központos történetről beszélhetünk.

„Minden nehéz időszakban meg kell találnia az embernek azt, mit tanulhat az adott helyzetből.”

– Én kerestem fel anno a központot, de nem azért, hogy segítséget kérjek, hanem felajánlottam a segítségemet masszőrként. A terv az volt, hogy egyedi kedvezményt adnék az egyedülálló szülőknek. Sajnos ez nem valósult meg, hiszen ők a központon belüli szolgáltatásoknak vennék hasznát, viszont Kitti fejlesztéses napirendjébe már nem fér bele, hogy én még a központba is bejárjak. A végén mégis ők váltak a mi segítőinkké. Kitti például részt vehetett az „Egyszülős táborban”, voltunk apa-napos rendezvényen, igaz, a vakság miatti kirekesztettség miatt nehezen megy a beszélgetés az ilyen összejöveteleken. Én nem tudok odamenni másokhoz, annak kell megszólítania, aki szimpatikusnak talál. Azt tapasztalom, hogy az emberek zavarba jönnek, még mindig félnek a fogyatékosságtól. Ráadásul manapság jóval befelé fordulóbbak is, mint néhány évvel ezelőtt. Nem figyelnek egymásra. Remélem, ez is megváltozik majd a járvánnyal: amikor végre vége lesz, és mindenki kiszabadul, akkor az emberek majd örülnek, hogy újra normálisan beszélhetnek, érintkezhetnek egymással.

„Próbálom a megüresedett órákat hasznosan eltölteni”

– A koronavírus-járvány nem csak anyagilag befolyásolja negatívan az életemet. Megszoktam, hogy a munkám során sokféle emberrel találkozom, ebből fakadóan sok érdekes látásmódot ismerek meg, ami nagyon jó dolog. Most ez hiányzik. Ettől függetlenül próbálom a megüresedett órákat hasznosan eltölteni. Tervezem, hogy végre megint olvasok egy képernyőolvasó szoftver segítségével, sort kerítek olyan dolgokra, amikre eddig nem volt időm. Nyilván ezekkel a tevékenységekkel majd az esti órákban tudok foglalatoskodni, mert azért Kitti elég aranyosan tesz róla, hogy sose unatkozzak. Az apaság csodálatos dolog: szeretetet, önbizalmat és célt ad az életemnek. Sosem gondoltam, hogy egy gyerekbe már-már szerelmes lehet lenni. Az ember olyan odaadással tudja szeretni! Érzésből nevelem Kittit. Ha néha kiabálok is, utána bocsánatot kérek. Tudni kell bocsánatot kérni a gyermekünktől, és beismerni, ha hibázunk. Igyekszem magamból merítkezni, és szerencsére a kis lelke nagyon hasonló az enyémhez.

Viktor most teljességet érez, igaz, sok idő múlva ő is szeretne újra társra találni.

„Az apaság csodálatos dolog: szeretetet, önbizalmat és célt ad az életemnek.”

– Vágyom a kapcsolatra, de egyelőre nem tudom elképzelni az elsöprő szerelmet, amikor lelkileg ennyire lefoglal a gyermekem. Nem biztos, hogy úgy tudnék időt, figyelmet szánni egy nőre, ahogyan azt megérdemelné. Szeretnék még tanulni is. Ha Kitti nagyobb lesz, akkor tovább képezném magam: nagyon érdekel a pszichológia, a coaching, ráadásul mind nagyszerűen összemosható a masszázzsal, egymás hatását erősíthetnék. Nagyon szeretném látni, mi lesz Kittiből, ha felnő! Lelkesít a gondolat, milyen sok múlik rajtam, hogy milyen személyiségű felnőtté válik, mi minden érdekli majd. Sok mindent megoszt velem már most is, és arra bíztatom, hogy nyugodtan mondjon el nekem mindent. Azt is, ha valami rosszat tett. Remélem, hogy ez az őszinteség a későbbiekben is megmarad.

„Szeretem feszegetni a határaimat”

– Ha csak egyetlen kívánságom lehetne, azt kívánnám, hogy amikor majd Kitti édesanya lesz, akkor rám merje hagyni a kisbabáját, amíg ő a férjével kikapcsolódik. Onnan fogom tudni, hogy jól neveltem. Mert nemcsak kislányként, hanem felnőtt nőként is megbízik bennem. Kitti viszont egyszer azt kívánta, hogy ha idősebb lesz, akkor láthassam őt. Akkor kicsit elpityeregtem magam, noha születésem óta nem látok, és mára már elfogadtam a vakságomat. Vannak korlátaim, néha morgolódom is emiatt, de mindig a megoldásra törekszem. Szeretem feszegetni a határaimat. A vakság megtanít arra, hogy megküzdjek a nehézségekkel, amiket az élet elénk görget. Ez a mostani időszak is épp ilyen.

A csalad.hu az október 11-i Lánygyermekek világnapja alkalmából két héten keresztül a nővé érés és a modern kori anyaság kérdéseit járja körül. Oldalunkon szeptember 28-október 11. között izgalmas interjúk, érdekes szakértői cikkek és szívbemarkoló személyes vallomások foglalkoznak a lányok és nők családban betöltött szerepével, és az őket kihívások elé állító szerepkonfliktusokkal. Az eseményre itt tud regisztrálni.

Ezek a cikkek is érdekelhetik:

interjúegyedülállógyermekneveléslátássérültkorai fejlesztésfejlesztésotthon a családmaradjotthoncsalád mint pozitív értéklánynevelés