Elfogadás - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Elfogadás

Tóth Gabi, fotó: Falus Kriszta
2021. aug. 15. 14:00
Tóth Gabi – Kendőzetlenül

Sokszor kezdtem el ezt a blogot. Írtam valamit, kitöröltem. Megint írtam, újból kitöröltem. Aludtam rá egyet, ismét nekiültem, és most úgy döntöttem, írok. Úgy, ahogy tőlem várjátok… Kendőzetlenül…

Amikor elvállaltam, hogy az Eucharisztikus Kongresszus önkéntes hírnöke legyek, tudtam, hogy céltáblájává válok sok embernek. Tudtam, hiszen az vagyok, mióta elhagytam a szülővárosomat és úgy döntöttem, hogy a fővárosban próbálok boldogulni. Egy percre sem bántam meg a döntésemet, mert hihetetlen személyiségfejlődésen mentem keresztül, és minden éppen úgy történt, ahogy történnie kellett ahhoz, hogy elérjem, amit elértem az elmúlt évek alatt. A csodálatos családom, a karrierem, minden pont úgy tökéletes, ahogy van, és mostanra a helyemen vagyok. Ehhez kellettek a pofonok, a fájdalmak, az átsírt éjszakák, kellett, hogy elfogadjam, nem tudok mindenkinek megfelelni. Bármennyire is próbáltam elérni, hogy szeressenek, egy idő után be kellett látnom, hogy sosem leszek elég okos, kedves, szép, tehetséges mindenki elvárásainak.

Persze ez az elfogadás nem ment egyik napról a másikra, és nem is volt zökkenőmentes. Ennek is megvoltak a fázisai, mint a gyászfolyamatnak általában. Azért hasonlítom ezt az érzést a gyászhoz, mert tulajdonképpen elvesztettem magamból egy darabot. Megingott a hitem, az önbizalmam, a többi emberbe vetett bizalmam, az egész addigi életemben tanult értékrendszer megdőlni látszott.

Jöttek-mentek a „barátok”, menedzserek, „segítők” az életemben, olyan volt a szívem, mint egy átjáróház. Mire megszerettem valakit, és elhittem neki, hogy én vagyok fontos számára, hogy nekem akar segíteni, kiderült, hogy valójában egy dolog érdekli velem kapcsolatban, és az a pénz. Mindenki formált rajtam kicsit, megpróbált a saját ízlésére faragni, ami ideig-óráig ment csak, mert abban a pillanatban, hogy például póthajat aggattak rám és habos-babos ruhákban fotóztak, bármennyire is mosolyogtam a képeken, az a Barbie baba nem én voltam, és ez rögtön lejött persze a közönségnek is.

Viszont, ahogy korábban már írtam is, hihetetlenül megerősödtem mostanra, és végre merem vállalni önmagam mindenestül. Még mindig van, hogy elbizonytalanodom, de nem magamban, vagy a hitemben, hanem abban, hogy ezt megoszthatom-e az emberekkel. És mindig, amikor megingok, kapok egy jelet, ami megerősít abban, hogy igenis meg kell osztanom, mert lehet, hogy ismét én leszek a bokszzsák, de ha csak egy embernek is segítek vele, már megérte.

Amikor megállít egy házaspár az utcán és azt mondják, hogy büszkék rám, hogy ezt az utat járom, majd egy pár perccel később egy kismama, és ugyanezt mondja, akkor végre el merem hinni, hogy én is büszke lehetek magamra. Az Eucharisztikus Kongresszus önkéntes hírnökének lenni büszkeséggel tölt el és remélem, méltó leszek rá! Én mindent el fogok követni. Igen, vannak tetoválásaim, de ettől nem vagyok rossz ember. És igen, nincs érettségi bizonyítványom, de remélem, hogy a Jóisten látja, hogy a szívem tiszta és igyekszem úgy élni az életem, hogy az példa lehessen azoknak az embereknek, akik szintén keresik az útjukat. Rengeteget olvasok, képzem, fejlesztem magam, hiszek az élethosszig tartó tanulásban, még akkor is, ha nincs róla papírom.

Végre találtam egy közösséget (pontosabban visszataláltam a közösséghez), akik így fogadnak el, nem ítélkeznek, nem aggatnak rám bélyegeket, egyszerűen csak engedik, hogy én Tóth Gabi legyek. Olyan sokat hallunk manapság az elfogadásról, hogy vállaljuk önmagunkat és fogadjuk el egymást. Én ezt teszem. Elfogadom mások véleményét, hitrendszerét, elveit akkor is, ha nem értek vele egyet. Nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy abban higgyen, amiben én. Csak mutatni szeretnék egy utat, és ha valaki jönne velem ezen az úton, boldogan nyújtom a kezem.