Az emlék egy kirándulás, vagy több is annál. Középiskolás vagyok. Nagy csapatban vágtunk neki egy Szentkeresztre vivő mélyútnak. Kiszáradt vízmosás, bokrokkal benőtt, guruló kövek szaggatta szurdok a terep. A fiúk mentek elöl, egyedül egy szótlan, konok srác maradt hátra velünk, lányokkal. Miattam jött a kirándulásra, rajtam kívül senkit nem ismert. Csak futólag ismertük egymást a csepeli gyorsvasútról, egy felelőtlen pillanatomban azt mondtam neki, gyere el vasárnap a Pilisbe! És ott volt a gyülekező helyen pontban reggel nyolckor.  

A nyáron szünidei munkán a csepeli kerékpárgyárban a futószalagon dolgoztam. A félkész biciklik jöttek sorban felaggatva, nekem másfél perc alatt négy mozdulat volt a dolgom. Egy fakalapáccsal két jól célzott mozdulattal bevertem helyére a kormányt, franciakulccsal meghúztam a rögzítő gyűrűt, végül a jobb és a baloldalon két anyát rápörgettem a csavarra. Hatkor kezdtünk, kettőkor végeztem. Ki a gyárkapun, irány a hév, a Boráros tér – a város.  

Egy nap észrevettem egy magányos fiút, mindig abba a kocsiba szállt, ahová én. Egy hét után megszólított. Mielőtt leszálltunk, odaállt mellém. Elkísérhetlek? kérdezte óvatosan, én meg azt mondtam, ne haragudj, rohanok. Másnap nem várta meg, hogy a végállomásra érjünk, már a héven odajött, ahol ültem. Ma is rohansz? kérdezte és oldalt nézett, el mellettem, nem a szemembe. Ma nem annyira, mondtam, nem akartam másodszor is elhajtani, valahogy sajnáltam. De nincs sok időm, tettem hozzá. Nagy nehezen kinyögte, hogy fagylaltozni hívna a Hóvirágba, ott nagyon jó fagyi van. Elmentem vele, nem mondtam meg, hogy nem szeretem annyira a fagylaltot. Hat gombócot kért, én egyet. Azt mondtam, fáj a torkom.  

Ette a fagyit, sietett vele, gondolom, hogy ne kelljen várnom rá, de az én egy gombócomon még mindig nyammogtam, amikor az ő bádogtálkája már üres volt. Keveset beszélt, ahhoz képest sok mindent megtudtam róla. A nagymamájával lakik Kőbányán, minden nap ötre haza kellett érnie, mert a nagymama finommosást és vasalást vállal és ő szállítja haza a tiszta ruhát. Mi az a finommosás? kérdeztem. Ingek meg alsóneműk, mondta a fiú, de főleg ingek, férfiingek.  

Valamiért imponált nekem ez a fiú, de nem vonzott.  Zömök, izmos teste volt, épp csak olyan magas, mint én, még a tömpe ujjaira is emlékszem.  

A szurdokban nem hallottuk egy szavát se. Ballagtunk szó nélkül, igyekeztem elszakadni tőle, azokkal a lányokkal tartottam, akikkel utol akartuk érni az elől kapaszkodókat.  De már a hátukat se láttuk, amikor közülünk az egyik lány hirtelen, mint akit meglőttek, összecsuklott.  

    – A fenébe’! – sziszegte, és kínlódó arccal a bokáját fogta.  

Egy kőre léphetett, kifordult a bokája. Néhány perc alatt karfiol nagyságúra dagadt. Álltunk tanácstalanul, vissza akartuk hívni a többieket. A konok, szótlan srác akkor már ott volt a lány mellett.

     – Segítsétek a hátamra – hajolt le.  

Ő vitte le a faluba. Jó két kilométert cipelte a hátán. Velük mentem. A többieket útnak engedtük. Mire leértünk, már cipónyira dagadt a lány lába. A faluban nem volt orvos, a helyi busszal elvittük a szomszéd faluba, onnan a balesetibe utalták, de mentőt csak délután ötre ígértek.  Déli egy óra volt. Azt mondtuk, nem várjuk meg, elvisszük mi.  

Kalandos volt, mire négyre a Fiumei úti Traumatológiára értünk. Szerencsétlen elég gyalázatosan érezte magát. Felhívtuk a szüleit és elköszöntünk. A fiú az órájára nézett.

      – Ne haragudj, el kell rohannom. A nagyanyám csomagjai…

Elismerést éreztem, büszke voltam rá. És talán meg akartam hálálni…

      – Veled megyek!  

Egy idős mérnöknek vittük el a tiszta ingjeit. Szép kis csomagot csinált a nagymama. Selyempapírba voltak bugyolálva az ingek. Lent maradtam az utcán. A nagymamának nem volt kedvem bemutatkozni. A szótlan fiú másnap este moziba hívott. Először és utoljára, mert többé nem találkoztunk. Kerültem. Izzadt a keze.  

Ősszel megint kirándulni voltunk. Elképedtem, amikor a fiú is megjelent. Nem ismertem rá. Nevetett, beszélt, homlokba hulló hajat növesztett, kedves volt, elengedett, belenézett a szemembe.  

Azzal a lánnyal jött, akit tavasszal levitt a hátán a hegyről.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

blogschäffer erzsébetés akkor elmesélemlelki egészségGenerációk együtt