Biciklivel a nyugdíjas klubba

Kicsit megilletődve lépek be az Erdőtelki Művelődési Ház aulájába. Ismerős hely, ismerős illatok. Azonnal megrohan számos emlék, hiszen gyermekkorom egyik fontos helyszínére érkeztem: az itteni könyvtárban kölcsönöztem ki az első könyvemet, ide jártam tánciskolába, és az ott megszerzett tudást is a művházas tinidiszkókban „kamatoztathattam”. Most azonban nem az én emlékeimért jöttem: a klubszobában ismerős arcok várnak, a Kéknefelejcs Nyugdíjasklub oszlopos tagjai, akik két évtizede gyűjtögetik a közös, és rendhagyó élményeket.

– Emlékszel még ránk, Barbarám? – fogad nagy mosollyal Irma néni, az egyik alapító tag. Persze, hogy emlékszem. Néhány névvel ugyan bajban vagyok, de „postás” Irma nénit a folyamatosan nevető arcával lehetetlen elfelejteni. Rögtön bele is vág a történetükbe, egyértelműen ő a szószólója a csapatnak.

– Úgy jöttünk össze, hogy Tenkről, a szomszéd faluból a Kiss Zsigmondné szólt nekem, hogy „Gyere át hozzánk, Irma a klubba!” El is mentem megnézni, mondták, hogy menjek át máskor is a délutáni busszal. Dehogy megyek, gondoltam, inkább alapítok Erdőtelken is egy klubot. Jártunk biciklivel házról-házra, hogy összeszedjük az asszonyokat. Voltak is jelentkezők szép számmal, de sokan inkább a helyi gondozási központot választották. Panni, Rózsi, Margit, Viznerné meg én… Mi öten már húsz éve együtt töltjük a kedd délutánokat, aztán jött még Ica és Erzsi, Marika pedig nemrég csatlakozott. Eredetileg kilencen alapítottuk a Kéknefelejcs Nyugdíjas klubot, ha jól emlékszem, de sokan meghaltak. Nézzük már meg a könyvben! Elhoztuk a szekrény kulcsát?

Pillanatok alatt előkerül két vaskos piros könyv. A klub egyik alapító tagja, Rózsika néni a kezdetektől fogva lelkiismeretesen vezette a naplójukat. Hónapról hónapra gyöngybetűkkel írta a beszámolót, mi minden történt velük, amikhez természetesen fotókat, képeslapokat is csatolt. Az első bejegyzés 2000 januárjában íródott: „A művelődési ház vezetője szervezésére verbuválódott egy kis csapat a nyugdíjasok köréből. Az első alkalommal nyolc-tíz asszony jött össze. Nagyon jól éreztük magunkat. A hagyományokhoz hűen megpróbáltunk egy pár nótát eldalolni. Így alakult ki az első népdal csokor. Ezután minden héten összejöttünk, és lelkesen gyakoroltunk.”

„Akkora szél volt, hogy a ponyvát is elvitte”

A népdal éneklésből aztán fellépés lett, majd szépen, fokozatos kibővült a kilenc fős csapat tevékenységi köre. Az évek során még tévés szereplése is volt a klubnak, de ne szaladjunk ennyire előre.

– Hajnalban azon gondolkoztam, hogyan kellene összeszedni, mi mindent csináltunk a klub aktív évei alatt – mondja Irma néni. – Emlékeztek, amikor az óvodásoknak készítettünk bábokat, meg similabdát? A „kultúr” előtt árultuk őket a rostán kipattogtatott kukoricával együtt, de akkora szél volt, hogy még a ponyvát is elvitte. Így kezdtük, hogy egy is pénzt szerezzünk a klubunknak. Később süteményeket árultunk. Aztán a pénzből mentünk fürödni, fagylaltot, ebédet vettünk belőle.

– A fellépéseinket is ebből fizettük, azt is mondd – biztatja Rózsika néni.

– Margit, te is mondd, ne csak én – adja tovább a szót Irma néni.

– Sokfelé jártunk. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor kánkánt meg kacsatáncot táncoltunk. Még a Mónika-show-ba is eljutottunk vele! – meséli nevetve Margit néni. – Komolyabb szerepléseink is voltak: énekeltünk, színdarabokat írtunk és adtunk elő. Sokat segített nekünk akkoriban Batki Tündi, ő volt akkoriban a művház igazgatója, ő tanított be minket az előadásokra. Jártunk gyűlésekre, ahonnan megtudhattuk, mikor milyen versenyeken mérettethetjük meg magunkat. Eleinte nagyon szégyellősek voltunk, aztán beleszoktunk ebbe is. 2003-ban az Országos Nyugdíjas Találkozón elhoztuk az első díjat, még a népújságban is szerepeltünk. Volt saját fellépőruhánk is. Minden majálison felléptünk, viccből beöltöztünk úttörőnek, úgy vonultunk.

– Én szavalóversenyekre jártam. Gyakran szép helyezéseket értem el – meséli Rózsika néni. – Mindig is szerettem a verseket, de a nyugdíjas klub előtt soha sem szavaltam versenyeken. Ezt is a klubnak köszönhetem. Sokat jártunk kirándulni is.

– Nem csak fellépésekre jártunk ám – veszi át a szót Irén néni. – A 20 év során még nyaralni is elmentünk együtt. Voltunk Hajdúszoboszlón, Bogácson, de még a lengyel testvérvárosunkat is meglátogattuk. Mentünk arató fesztiválokra is! Egyszer Sarudra sütöttem görhét. Tudod-e mi az? Kukoricalisztből készült pogácsaféle. Vittünk hozzá szilvát, meg bort, úgy kínálgattuk az utcán. Még a pap is fogyasztott belőle. Kellett ehhez sok mindenkinek a támogatása, olyan is volt, hogy pályáztunk a kisbusz használatára. Most is megyünk vele színházba megnézni a Rigó Jancsit. Máskor meg beöltöztünk férfiruhába, és mentünk kántálni: a téli disznóvágások idején házról házra jártunk, és megleptük a családokat. Egyszer megjártuk: azt mondták, vágnak a Krecz Kálmánék, de hiába mentünk oda beöltözve hajnalban, csak a sötétség fogadott. Nem baj, ha már ott voltunk, mentünk végig a faluban dalolva.

– Irma a földön ülve húzta a harmonikát, mi meg körben daloltunk. Nem tudott az Irma harmonikázni, de hát ez kit zavart – emlékszik vissza nevetve Rózsika néni.

Az aktív éveknek azonban már egy jó ideje végeszakadt…

– Már 6-7 éve nem járunk fellépni – mondja Rózsika néni. – Egyiknek itt fájt, másiknak ott fájt, nem volt támogató, így alábbhagyott a lelkesedés – veszi át a szót Irma néni. – Hiányzik a szereplés, de odalett a Kócziánné, pedig ő volt a nótafa köztünk, mi pedig játszottunk, meg táncoltunk! Azóta keddenként bejövünk, elbeszélgetünk, úgy eltelik a két óra, hogy észre se vesszük. Megünnepeljük a névnapokat, születésnapokat. Múltkor hívtak, hogy főzzünk a lengyeleknek káposztát. Ha kell, akkor megyünk szemetet szedni, megtisztítani a falut, virágot ültetünk. Valamint az óvodai, iskolai ünnepségeket sosem hagyjuk ki. Most a húsz éves ünnepségünkön egészen elrekedtem, úgy izgultam. Aztán olyan szépen elmúlt, hogy csak na. Gyertyát is gyújtottunk azoknak, akik már itthagytak minket. Csodálatos volt. Örültem neki.

Kritikát is kaptak a húsz év során…

– Sajnos, néhányan a korosztályunkból kicsúfoltak bennünket a szerepléseink során – mondja Irma néni. – Mit akarnak itt ezek? Úgy gondolták, bizonyos kor felett nem illendő az ilyesmi. Sok szidást is kaptunk. Régebben sokkal jobban összetartottunk, jobban értékeltük, megbecsültük egymást. Sokan azt mondják, az internet, meg a tévé előtt ülnek szívesebben, minthogy együtt legyenek az emberek.

– Hát az olyan, hogy ha le akarsz ülni, leülsz, ha meg nem, akkor nem ülsz le elé – érvel Margit néni.

– Probléma mindenhol adódhat, mi is összezördülünk néha, de mégis fontos, hogy itt vagyunk egymásnak. Korábban is ismertük egymást, egy páran még az iskolás éveinkből, de most kerültünk igazán közel. Alig várjuk, hogy kedd legyen! Itt mindenkinek jókedve van – mondják egybehangzóan.

„Keresni kell az alkalmat, hogy az ember ne legyen huzamosabb ideig egyedül”

– Nem kell ám mindig a klub ahhoz, hogy kimozduljunk a négy fal közül – teszi hozzá Irma néni. – Sokszor csak felpattanok a biciklire és megyek. Bejárom a régi utakat, amikor még postásként dolgoztam. Közben meg-megállok beszélgetni, mire hazaérek, teljesen felélénkülök.

– Ez így igaz – veszi át a szót Marika néni. – Keresni kell az alkalmat, hogy az ember ne legyen huzamosabb ideig egyedül, akár úgy, mint Irma, aki biciklivel járja a falut. Nincs már úgy, mint régen, hogy csak átugrom a szomszédasszonyhoz, vagy kiülünk a padra. Régen még a kertekben is segítettünk egymásnak. Ma mindenki bezárkózik. Ha otthon ül egyedül az ember begubózva, akkor örökké csak a saját bajával van elfoglalva, itt fáj, ott fáj, folyton csak gondolkozik. Abba bele lehet zavarodni. Kell egy közösség, ahol az ember elpanaszolhatja a bánatát, megoszthatja az örömét.

Még átlapozzuk a naplókat, készül néhány közös fotó, meghallgatok apukámról is néhány történetet, például azt, hogyan mulattak együtt egy réges-régi bálon. Nosztalgikus hangulatban, boldogan indulunk kifelé. Az utcán még megkérdezem, hazavihetek-e valakit. Ők pedig csak nevetnek: ugyan, hisz itt van a bicikli!

Ezek a cikkek is érdekelhetik: „Van, akinek csak ez jelenti a karácsonyt”; Kamaszunokás programok; Monspart Sarolta: „Magányjárvány” tombol az idősek között