Dr. Komlósi Piroska egyetemi docens, klinikai szakpszichológus, pár- és családterapeuta, szupervizor. A Magyar Családterápiás Egyesület trénereként itthon és a határon túl elkötelezetten foglalkozik a családterápia módszerének továbbadásával és fejlesztésével. 

– Azt látom, hogy egyre többen maradnak egyedül napjainkban – kezdi dr. Komlósi Piroska. – Ebben a modern, szélsebesen haladó világban a családi és baráti kapcsolatok fellazulnak és a közösséghez tartozás is kevésbé jellemző. Amikor fiatalok vagyunk, a legtöbb időt és energiát a munkánkba és az emberi kapcsolatainkba invesztáljuk, viszont ahogy idősödünk, a pörgős mindennapjaink és az aktív társasági életünk is lecsendesedik. A nyugdíjbavonulás sokunk számára komoly veszteségélmény, hiszen elveszítjük azt a szerepünket a társadalomban, amely hosszú évtizedeken át a fő irányvonalat képviselte az életünkben. Kik vagyunk és mit érünk most, hogy nincs már szükség ránk, hogy nem vagyunk részesei a kolléga közösségnek és nem kamatoztathatjuk az eddig felhalmozott tudásunkat, szakértelmünket? Ezt a lelki krízist fel kell dolgoznunk és el kell gyászolnunk, hogy ami jó volt, az most elmúlni látszik! De ez nem jelenti azt, hogy majd egy szép lassan kialakított új szerepünkben kevésbé fogjuk jól érezni magunkat, sőt, akár tündökölni fogunk (mosolyog), mondjuk boldog nagyszülőként. 

Amikor cserben hagy a test 

– Ahogy idősödünk, úgy tapasztaljuk meg a személyiségünk és a fizikumunk változásait is. Kezdünk legyengülni, nem vág már olyan gyorsan az eszünk, nehézkesebben, lassabban mozgunk és olykor már fájdogál is itt-ott. Rossz érzés, hogy egyre gyakrabban kell orvoshoz járnunk és bizonyos teendőkben segítséget kérnünk a szeretteinktől. Ez a nagy csalódás elégedetlenséget, szorongást és haragot válthat ki belőlünk. Ez teljesen természetes, hiszen eddig számíthattunk a testünkre, de az most kezd minket cserben hagyni. 

Az a szerencse, hogy nem egyik napról a másikra öregszünk meg, hanem szépen, lassan, így van időnk lélekben felkészülni rá. Emlékszem, mennyire meglepett, amikor valaki mesélte, hogy a férjével nyugdíjba vonulásuk előtt jó előre bevásároltak ruhaneműkből, hogy legyen elegendő otthonkájuk, pizsamájuk és fehérneműjük idős korukra (nevet). Mókásnak hangzott, de most már ezt bölcs és előrelátó döntésnek tudom látni. Ugyanígy “hangolódhatunk” testünk változásaira is, a ráncaink megjelenésére és a fel-felbukkanó ősz hajszálakra. Próbáljunk megbékélni a tudattal, hogy ez az élet rendje, hiszen ez volt a sorsa a szüleinknek is és minden idős emberre ez vár. Megöregedtek a szüleink és a nagyszüleink is, és mégis maradt helyük a világban, s kaptak szeretetet, tiszteletet. Nem leszünk attól kevésbé értékesek, hogy nehezebben szállunk fel a buszra. A kérdés az, hogy mi következik azután, hogy felszálltunk…? 

Melyik arcunkat mutatjuk? 

– Amikor körbenézünk a buszon, különböző generációk arcait látjuk. Vannak köztük kicsik-nagyok, velünk egyidősek és nálunk idősebbek is. Ha rájuk mosolygunk, akkor több, mint valószínű, hogy – életkortól függetlenül – ők is visszamosolyognak ránk. De ha az látszik rajtunk, hogy haragszunk az egész világra, hogy türelmetlenek vagyunk, úgy már nem biztos, hogy megértő tekintetekkel fogunk találkozni, sőt, félő, hogy inkább elfordulnak tőlünk. A mi döntésünk, hogy azzal, amit kifelé sugárzunk, elsötétíteni vagy inkább beragyogni szeretnénk mások életét. Számomra az öregedés vállalását megkönnyíti, hogy próbálok minden egyes napban meglátni valami lehetőséget arra, hogy tehessek valami jót. Hogy türelmesen rámosolyogjak a gyerekeivel bajlódó anyára, vagy megnevettessek egy morcos kisgyereket, vagy megköszönjem, ha egy fiatal átadni készül a helyét a buszon, vagy mások figyelmes gesztusait, s nem utolsó sorban a családtagjaim irányomba való türelmét, értem tett erőfeszítéseit. Mindig jó érzés olyan idős nőtársakat látni, akik lehetőségeikhez mérten igyekeznek ápoltan megjelenni, szépen öltözködni és méltósággal viselni az idősödést. Azt hiszem, a fiatalabb generációnak szüksége van arra, hogy lássa, lehet szépen, boldogan megöregedni, nem kell attól rettegni. Biztos vagyok benne, hogy például az a szomszéd, aki kap tőlem egy tányér frissen kisütött, még forrón gőzölgő süteményt, nem a ráncos öregasszonyt fogja látni bennem, hanem egy kedves, jólelkű embert. 

Próbáljunk megbékélni a tudattal, hogy ez az élet rendje, hiszen ez volt a sorsa a szüleinknek is és minden idős emberre ez vár. 

Ne feledjük, hogy a környezetünk arra reagál, amit belőlünk megérez, amit rajtunk lát. A negatív érzések, a boldogtalanság, elégedetlenség óhatatlanul sugárzik az emberből és ettől inkább elmenekülnek. 

Fukarul bánunk az időnkkel 

Dr. Komlósi Piroska kiemeli, hogy a pozitív hozzáálláson valóban sok múlik, de az élet persze nem ilyen egyszerű. 

– Akkor sötétedik el a világunk, ha útközben elveszítettük önmagunkat. Ha idősként már nem találjuk meg önmagunkban azt, akit addig értékeltünk, jónak, szerethetőnek tartottunk. Akkor fáj látni azt, akivé váltunk, ha önmagunkat a külső, felszínes értékeink alapján határoztuk meg, mert ezek bizony mulandók. Szép volt az arcunk, ami most ráncos, a bőrünk, ami már megereszkedett és az alakunk is oda! Akkor mi is maradt meg belőlünk? Egy sor emberi érték nem öregszik, sőt! A tapasztalatokkal bölcsebbé válhatunk, s a versenyből kiszállva türelmesebbé, elfogadóbbá, odafigyelőbbé válhatunk. Az emberi jóság az öregedéssel elmélyülhet. A kérdés csak az, hogy a mindennapi nehézségek, bosszúságoknak éljük-e meg, vagy ezek ellenére képesek vagyunk türelemmel fordulni a szeretteinkhez, figyelmesen végighallgatni őket és nyitottnak, kíváncsinak maradni őrájuk és a világukra. A saját baja körül forgó ember a kapcsolatait csak le akarja tudni egy „hogy vagy?” kérdéssel, hiányzik belőle az őszinte érdeklődés a másik ember iránt, hogy őt milyen jó dolog érte vagy milyen nehézségekkel küzd mostanság. Gondoljunk csak bele: egy idős embernek ideje, az van. Mégis, olyan fukarul bánunk vele. Nem szánunk időt egymásra, holott nem sietünk sehová. Jómagam például nagyon szeretek beszélgetni, „eszmét cserélni”. Mesélni, új dolgokról hallani, végighallgatni, de vigyázva arra, nehogy a megjegyzéseimet kritikának érezzék vagy éppen kéretlen tanácsnak. Szeretek beszélni a múltról és jövőről, elmondani, hogy az én generációm hogyan élt, miket élt át, s most miként látjuk a világot. Hibás hozzáállás, ha az idős emberek azt hiszik, hogy ők mindenben jól gondolkodnak, s a fiatalok tapasztalatok híján nem jól látják a dolgokat. Ez a generációs feszültség árkot ás közénk. Ehelyett kölcsönösen el kellene ismerni, hogy mindegyik generációnak megvan a maga erőssége, s ezt lenne jó átadni egymásnak. Napjainkban arra lenne a legnagyobb szükség, hogy a fiatalok és az idősek kölcsönösen értéket meríthessenek egymásból. 

Minisorozatunk következő részében az önelfogadásról és a mai fiatalságról beszélgetünk pszichológus szakértőnkkel.