Még nekem is nehéz néha elképzelnem, hogy az egyik pillanatban gyönyörű ruhában, talpig sminkben állok 13 ezer ember előtt, és éneklem például a Szomorú vasárnapot, a következőben pedig melegítőben keverem a tejpépet, vagy éppen szedem össze a szertehagyott zsírkrétákat négykézláb az asztal alatt. Pedig gyakran megesik, hogy amikor a közönség még tapsol, és én hálásan hajolok meg előttük, már azért ott motoszkál a fejemben, hogy hazafelé még kell vennem 20 dkg párizsit a sarki közértben, és próbálok visszaemlékezni, hogy vaj van-e még a hűtőben. Furcsa kettősségben élek, nagy a kontraszt a két világ között, ami a mindennapjaimat jellemzi. Mondhatnám, hogy már megszoktam, de hazudnék, mert ez így nem igaz. A mai napig nagyon izgulok például minden fellépés előtt. Akkor is, ha a Palkonyán állok 40-50 ember előtt, és akkor is, ha a fent említett 13 ezer ember elé kell kiállnom az Arénában. Amikor például a Nemzeti Színházban énekeltem a Himnuszt az Év Sportolója gálán, előtte már egész délelőtt lélekben készültem rá. Én ilyenkor elcsendesedem, ráhangolódom, próbálom kizárni a külvilágot, amennyire lehet. Ezen a ponton megint meg kell említenem, milyen mérhetetlenül hálás vagyok a családomnak, hogy segítenek ebben is, mert nélkülük nem tudom, hogy csináltam volna végig az év utolsó hónapját. A december egy előadónak mindig a legzsúfoltabb hónap, és pláne a Covid óta óhatatlanul benne van minden színpadon létező emberben az aggasztó gondolat, hogy mi van, ha megint nem lesz munkánk. Ettől az aggodalomtól vezérelve tényleg szinte állandóan dolgoznék, hogy biztonságban tudjam magunkat. És akkor persze jön a mardosó lelkifurdalás, hogy már megint nem Hannival vagyok, hanem mondjuk éppen egy buszban a zenekarommal az ország másik felére tartunk. Szerintem már beleőrültem volna ebbe az állandó belső harcba, ha nem hinnék mélyen abban, hogy egy lélek tudja, hova érkezik, hiszen ő maga választja a családot magának, és már akkor azzal tisztában van, hogy mihez kell majd alkalmazkodni a földi élete során.

Szinte látom, ahogy itt is sokan elmosolyodnak, „jóvanakkortóthgabi, jössz itt már megint a spiri maszlaggal”, de higgyétek el, több olyan barátnőm/ismerősöm is van, aki művész családba született és számukra az a természetes, hogy teljesen más az életritmusuk. Az egyik barátnőm színészcsaládba érkezett és teljesen egészséges, normális felnőtt vált belőle, abszolúte normális értékrendje van, pedig saját bevallása szerint náluk a hétvége nem volt hétvége, a szülei főleg este dolgoztak, karácsonykor 25-én színpadon voltak, és szilveszterkor soha nem együtt ünnepeltek, mivel a szülők akkor is valahol az ország másik végében a sokadik fellépésük alkalmával, egy távoli színpadon bontottak pezsgőt. Viszont volt része egy csomó olyan kalandban, amire más gyerek gondolni sem mert, és sokszor olyankor tudtak együtt tölteni értékes perceket, amikor mások robotoltak. Szóval tényleg azt gondolom, hogy okkal születünk egy bizonyos családba. Hanni egy nyitott, érdeklődő kislány, aki tökéletesen helyt áll ebben a sokak számára fordított világban és az anyukája hivatása nem elvesz, hanem hozzáad az életéhez. A nagyszülők óvó szeretete pedig gondoskodik arról, hogy az a biztonsága, rendszere is meglegyen az életben, amire egy ilyen kis lénynek szüksége van. Szóval ezekre a pozitív gondolatokra próbálok koncentrálni, amikor elbizonytalanodom, és felteszem magamnak a kérdést, hogy jó anya vagyok-e. Mert a napokban bizony többször volt gombóc a torkomban, amikor elindultam otthonról, és tudtam, hogy át kell kapcsolnom anyából színpadi emberbe. Tudom, hogy nemsokára egy másik dimenzióba kerülök, és felelősséggel tartozom azok iránt az emberek iránt, akik miattam jönnek el egy koncertre. Gyakran látom a színpadról az arcokat, tekinteteket, és bizony van, hogy nem tudja egy néző, de az ő pillantásába kapaszkodom. Szoktam is keresni a közönség között azokat az arcokat, amelyekből erőt meríthetek, mert ráhangolódást, megnyugvást találok bennük. Amennyiben valaki magára ismer, ezúton is üzenem neki, hogy köszönöm.

Persze volt már, hogy valaki kizökkentett egy hangulatból, ennek talán a legextrémebb példája, amikor egy illető sörösüveget dobott a színpadra egy koncerten, de olyan humoros fiatalember is akadt, aki jó ötletnek gondolta, ha egy meggyújtott petárdát hajít a színpadra… Szerencsére ezek nagyon régen történtek, messze-messze egy távoli galaxisban, és a biztonsági emberek viszonylag gyorsan megoldották a helyzetet. Volt még egy nagyon emlékezetes fellépésem egy elegáns céges bálon, egy akkor nagyon felkapott belvárosi helyen, ahol egy gyönyörű estélyi ruhában lévő hölgy éppen mondani akart valamit (szeretném hinni, hogy gratulálni akart, de már soha nem fogjuk megtudni), de amikor kinyitotta a száját, hirtelen rajtam landolt a nem sokkal korábban elfogyasztott háromfogásos vacsorája, némi alkohol kíséretében. Magyarul lerókázott. Ott tanultam meg, hogy a diszkrétnek induló, elegáns céges bulik tudnak a legveszélyesebbek lenni…

Mindenesetre a január egy sokkal nyugodtabb időszakot hozott el. Most végre többet vagyunk együtt, és újra elmerülünk egymásban Hannimmal. Felfedezem, mi mindent tanult a nagymamáktól decemberben, milyen új szavakat ismer, és még a durcás kis pofiját is jó látnom újra. Hiányzott az én dacos Marcsám, nnna.

Ő az én igazi ajándékom. Rájöttem, hogy hiába van a hivatalos születésnapom január 17-én, azaz holnap, már átírtam az időszámítást és valójában december 3-án ünnepelek, mert Hannival születtem újra. Az előző csak egy dátum, ami arra emlékeztet, hogy öregszem. Nem mintha ez baj lenne, mert ha valamit tudok, az az, hogy nem mennék vissza a 20-as éveimbe. Én szeretek harmincas lenni, megtaláltam a helyem a világban. Szóval Nektek is azt kívánom születésnapom alkalmával, hogy találjatok rá a lelki békétekre és szeressétek magatokat, akárhány évesek is vagytok!