„Ki fényesebb vagy, mint a csillagok 

S oly nagy, amilyen kicsi én vagyok, 

Én nem tudom, mi az a háború, 

De látom, hogy mindenki szomorú. 

A katonák dolgát se értem én, 

Csak a könyűt édes szülőm szemén 

És reszketek, mint a fiókmadár – 

Uram, a háborút parancsold vissza már!” 

Móra Ferenc  

  

Ülök a nappaliban, nézem Hannit. Nézem a kicsi lányom könnybe lábadt szemmel és azon gondolkodom, hogy milyen világra hoztam. Mióta megszületett, kifordult az univerzum önmagából. Világjárvány, most háború a szomszéd országban. Amikor rám néz, próbálok mosolyogni, próbálok nyugalmat árasztani. Nem nagyon megy. Mindent érez. Ha nem is látja, ezer szállal kötődik. Nem akarom, hogy neki is fájjon, nem akarom, hogy azt érezze, amit én. Mert én földalatti óvóhelyeken szülő nők kétségbeesését érzem, a gyermekükkel menekülő és kilométereket gyalogoló anyák fájdalmát érzem, a férjüket hátrahagyó feleségek szenvedését érzem. A napok óta pincékben rettegő emberek félelmét érzem. Ezt ő nem érezheti! Nem tudhatja, hogy párszáz kilométerrel odébb emberek halnak meg! Ő még olyan tiszta, olyan ártatlan, hogyan óvjam meg attól, hogy ne érezze, amit én?  

Hirtelen felállok, odamegyek, leguggolok hozzá, belenézek a szemébe és tudom, hogy tudja, hogy amit most mondani fogok, annak súlya van. Tudja, hogy anya feszült, hogy a szokásosnál is többet telefonál, érzi, hogy valami más. Nem tudja még szavakba önteni, de a tekintetében látom, hogy figyel, és igyekszik megérteni, mi miért történik. Halkan próbálom formálni a szavakat. „Kincsem! A világban most vannak problémák, melyeket mi nem tudunk megoldani. Emberek veszekednek, bántják egymást, mert nem értenek egyet, de hiszem, hogy megtalálják majd a megoldást. Most anya és apa ezért feszültebb. De szeretném, hogy tudd, te itt biztonságban vagy, és mi mindentől meg fogunk védeni téged …” 

Átöleljük egymást. Most valahogy ez az ölelés is más. Benne van minden. Tudom, hogy megértette.  

De mi, felnőttek értjük vajon? Felfogtuk már, hogy mi történik éppen, és miért?  

Amikor körbe nézek a házban, most szebbnek látom. Ráeszmélek, hogy minden tárgyban van egy emlék, egy érzés, egy csodás pillanat. Csak tárgyak, de milyen nehéz lenne elszakadni tőlük! Milyen nehéz lenne egy hátizsákkal itt hagyni az egész életünket! Mindent, amit felépítettünk, amiért dolgoztunk, amit tervezgettünk. Elindulni, tudván, hogy talán soha nem térünk vissza.  

Valahogy felértékelődnek a látszólag értéktelen csetreszek, és felbecsülhetetlenek lesznek.  

Minden az lesz, ami körülvesz. A családom, a barátaim, a bimbódzó fák a kertben, a napsugarak, amik beragyognak az ablakon, az egyre hangosabb madárcsicsergés, de legfőképpen a béke. A béke, ami most olyan sérülékeny, mint egy szappanbuborék, de nekünk megadatik. Becsüljük meg, vigyázzunk rá! „De mégis hogyan tudnánk mi vigyázni rá?” – kérdezhetitek sokan. Pedig olyan egyszerű! Úgy, hogy magunkban találjuk meg! Ha bennünk béke van, nem akarunk másokat bántani. Igen, tudom, hogy ez nem ugyanaz, de kezdetnek elég. Például ne ítélkezzünk, ne törjünk pálcát mások fölött anélkül, hogy tisztában lennénk az illető életével, cselekedeteivel. Ne gúnyolódjunk álnév alatt, barátnak tettetve magunkat. Ne kárörvendjünk. Próbáljunk meg segíteni. Nem baj, ha kicsit, de adjuk, amit tudunk. 

Van, aki pénzt, van, aki az idejét, van, aki a szakértelmét, van, aki fűtött szobát, van, aki anyatejet, van, aki egy meleg ruhát, egy takarót, egy cipőt. Mindegy, csak ne legyünk közömbösek! Most végképp nincs helye acsarkodásnak. Most nem eshetünk egymás torkának. Most példát kell mutatnunk és empatikusnak kell lennünk. És legfőképpen hálásnak kell lennünk, hogy biztonságban vagyunk. Mert mi biztonságban vagyunk. Értékeljük az életünket, és ne vegyünk mindent természetesnek. Nem jár minden alanyi jogon.  

Hiába a sok ruha a szekrényben, a cipők, a táskák, az ékszerek, nem ezek az értékesek. Pláne nem felhalmozva. Most súlyukat vesztik. Egy meleg szobában megölelni a gyermekedet, egy bőséges vacsora után, meleg takaróval betakarni és mesét olvasni neki. Az az értékes! Megcsókolni a szerelmedet egy hosszú nap után és gyertyafénynél beszélgetni, az az értékes.  

Nézni, ahogy éled a természet és beszívni a tavasz friss illatát, érezni a napsugarakat az arcunkon, az az értékes.  

Egészségesnek lenni, az az értékes!  

Meglátogatni a nagyszülőket és a terített asztalnál együtt imádkozni, egymás kezét fogva áldást kérni (és kapni), az az igazán értékes!