Tavaly ősszel több fórumon is olvashattunk arról, hogy új tagokkal folytatja munkáját az anyanyelvi kultúra ápolására létrehozott Montágh Testület, amely kiemelt feladatának tekinti, hogy kulturális értékeket teremtsen, egyúttal a meglévő értékek felett őrködjön, különös hangsúlyt fektetve az anyanyelv és a viselkedéskultúra ápolására.

– Ez a testület kíséri figyelemmel, hogy a közmédia csatornáin olyan műsorvezetők, riporterek, hírolvasók, narrátorok és tudósítók szerepeljenek, akik megfelelnek a közszolgálati televíziózás és rádiózás magas szintű minőségi követelményeinek és jogosultak arra, hogy mikrofonengedélyt kapjanak – magyarázza Kautzky Armand, aki tavaly október óta tevékenykedik az ország legismertebb logopédusáról, beszédművelőjéről elnevezett testület tagjaként.

Idefelé jövet azon morfondíroztam, vajon te azon szerencsések közé tartozol-e, akik személyesen ismer(het)ték a legendás beszédtanárt.

– Nagy örömmel mondhatom, hogy igen! Amikor annak idején nem vettek fel elsőre a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, egy évet töltöttem a Nemzeti Stúdióban, ami a szakmai életem egyik legjobb döntése volt. Nagyon sokat tanultam abban az egy évben, és ezt többek között annak is köszönhetem, hogy stúdiósként Montágh Imrével is összehozott a sors.

Milyen emlékeket őrzöl róla?

– Fantasztikusakat! Most, hogy már én is tanítok művészi beszédet a Zeneakadémián, sokszor eszebe jut, hogy amit pedagógiából, az emberekkel való foglalkozásról, a tanítványokhoz való hozzáállásról tőle tanultam, az a mai napig meghatározó számomra. Jó szívvel gondolok vissza azokra az időkre, amikor a növendéke voltam. Emlékszem, olykor előfordult, hogy a tanár úr késett pár percet, de már a lépcsőházban felfelé jövet javában mondta a rigmusokat, és a terembe már úgy jött be, hogy közben a lábával verte a ritmust. Hihetetlen energia áradt belőle: még alig kezdte el az órát, de már akart nekünk valamit mutatni, tanítani, adni. Ez az egyik legfontosabb, amit tanultam tőle: akarni valamit a pillanattól, akarni valamit egy osztálytól, egy délelőtti foglalkozástól… és nem csak úgy ellenni és hagyni, hogy szépen elfolyjon az életünk, meg az időnk, mondván, majd lesz valahogy. Magával ragadó hittel, hivatásszeretettel és pedagógiai érzékkel tanított, ami nekünk, növendékeknek óriási lendületet adott. De továbbmegyek: tőle tanultam meg, hogy hány fajta beszédstílus, illetve beszédmodor létezik, hogy milyen jellegzetes tud lenni egy embernek a beszéde, vagy hogy mennyi mindent le lehet szűrni valakinek a hangsúlyaiból, a tájszólásából, a szóhasználatából, a beszédhibájából – kezdve azzal, hogy az illető melyik társadalmi réteghez tartozik, milyen gyökerekkel bír, és milyen műveltséggel rendelkezik. Később a színészi pályámon mindez nagy segítséget jelentett a különböző karakterek megformálásánál. Rengeteg mindent köszönhetek Imrének.

Ilyen élményekkel a tarsolyodban lettél tavaly ősszel a Montágh Testület tagja. Mit szóltál a felkéréshez?

– Rendkívül megtisztelőnek éreztem. Egyrészt számomra nagyon szimpatikus, hogy a közmédia kiemelten fontosnak tartja, hogy a különböző csatornáin megszólalók milyen szinten és színvonalon nyilvánulnak meg, nemcsak tartalmi, hanem formai szempontból is, merthogy az is lényeges, hogy ez a kettő passzoljon. Egészen másképp készít az ember egy sportriportot, mint egy kulturális összeállítást, akár a televízióról, akár a rádióról beszélünk, mint ahogy az sem mindegy, hogy egy magazinműsorban egy sportolót interjúvol meg a kérdező, vagy pedig egy agysebésszel beszélget. Teljesen más a szóhasználat, más a hangulat a két esetben. A közmédia nagy hangsúlyt fektet az ilyen fajta szakmaiságra is, és ez tetszik nekem. Ráadásul ezt a testületet Montágh Imréről nevezték el, ami még rokonszenvesebbé teszi az egészet, úgyhogy örömmel mondtam igent a felkérésre.

Szerintem kimondottan passzol hozzád ez a megbízatás. Egyetértesz?

– Úgy érzem, hogy jókor talált rám ez a feladat. És ha már az időzítésnél tartunk: sok-sok évvel ezelőtt már megkaptam a kérdést, hogy miért nem rendezek, és sokáig mindig azt válaszoltam, hogy még nincs elég önbizalmam ahhoz, hogy kiálljak a pályatársak elé és azt mondjam, akár egy nálam idősebb kollégának, hogy csinálja ezt vagy azt. 40 éves korom után kezdtem megérni arra, hogy belevágjak a rendezésbe. Akkor éreztem magam kellőképpen magabiztosnak egy efféle kihíváshoz. Ugyanígy voltam a tanítással is, ami egy ebből következő újabb szakmai előrelépés az életemben: akkor lettem tanár, amikor már elhittem magamról, hogy rendelkezem olyan szintű és mennyiségű szakmai tudással és tapasztalattal, hogy azt át tudjam adni a fiataloknak. Ebből következik az is, hogy ma már, ha egy szakmai bizottságban, vagy valamilyen zsűrizésnél kikérik a véleményemet, akkor örömmel vállalom a feladatot.

2021-ben a közmédia a családot választotta az Év szavának a Montágh Testület tagjainak szavazata alapján. Az indoklás szerint „a család az összetartozást fejezi ki, jelentése azonban túlmutat szülők és gyermekeik együttélésén”. Számodra mi mindet jelent ez a szó?

– Ez egy rendkívül sokértelmű, sokrétegű szó, talán az egyik legszebb, legösszetettebb, legtöbb jelentéssel bíró szavunk. Szűkebb értelemben a családot elsődlegesen szülők és gyerekek viszonylatban szoktuk értelmezni, de ha tágabban nézzük, akkor sokkal szerteágazóbb a kép. Például a nagyszülő-unoka kapcsolat szintén meghatározó családi reláció, és még sorolhatnám a különféle rokonsági viszonyokat, amik igencsak kiszélesítik a család értelmezését. A családhoz tartoznak a tőlünk távol élő rokonaink és a külföldön dolgozó hozzátartozóink is, még ha 3000 kilométer választ is el bennünket egymástól. A család nem feltétlenül attól család, hogy fizikailag mindannyian együtt vagyunk, hanem inkább egyfajta szellemi és érzelmi közösség, amely felülemelkedik a távolságon. Ugyanakkor ez a szó vonatkozhat szakmai, szellemi, vallási közösségre, sőt baráti körre is. Ha csak arra gondolok, hogy mennyire hiányzik most nekem egy szakmai család, egy színházi kollektíva, akikhez jó szívvel tartozom! Egy olyan szellemi közösség és szakmai bázis, amilyen jelenleg nincs az életemben, hiszen szabadúszó vagyok, de vágyom rá, hogy legyen.

Kétgyermekes édesapaként mit jelen számodra a saját családod?

– A legfontosabb bázis az életemben. Olyan alap, amelyre minden körülmények között építhetek. Hálás vagyok a sorsnak, amiért van két gyönyörű gyerekem, mert nagyon sokat köszönhetek a családomnak.

Például mit?

– A színészi, előadóművészi pálya óriási buktatókkal jár: az egyik legnagyobb veszélye, különösebb fiatalabb korban, hogy az ember elkezd önmaga körül forogni, elkezd túltengeni a saját életében és túlzott jelentőséget tulajdonítani az önnön fontosságának. Ez egy teljesen természetes, jellemző velejárója az ismertségnek, a reflektorfénynek, és ezt a dolgot tudja nagyon a helyére tenni az a fordulat, amikor valakinek családja lesz.

Ezt saját tapasztalatból mondod?

– Abszolút. Attól kezdve, hogy a gyerekeim lettek, áthelyeződtek a hangsúlyok az életemben. Amióta ők vannak, máshogy viszonyulok magamhoz. Azóta már messze nem rólam szól az élet. Bizonyos helyzetekben, például egy fellépés alkalmával természetesen kiélvezem a reflektorfényt, meg azt, hogy rám figyel többszáz vagy akár többezer ember, de egyébként a mindennapokban, az élet más területein én figyelek a családomra. Tehát a figyelmem önmagamról egyértelműen rájuk irányult-terelődött, ez nagyon fontos! Látom a kollégáimon, hogy milyen torzulásokat tud okozni a személyiségben, ha valakinek valamilyen oknál fogva nem lesz családja, vagy nincs olyan társa, akivel igazán összetartozik, akire átfordíthatná a figyelmet önmagáról. A család ad célt, tartalmat az embernek. Családfőként működni, tehát egy családot „vezetni” ugyanúgy egyfajta szolgálat, mint a színészet.

Hogyan viszonyulsz ahhoz a helyzethez, hogy a gyerekeid felnőttek?

– Sokszor én is alig akarom elhinni, hogy így repül az idő! A fiam 21 éves, egyetemre jár, a lányom 18 éves múlt, még gimnazista. A kérdéseddel kapcsolatban megint csak beugrik egy párhuzam. Amikor annak idején elkezdtem rendezni, eszembe jutott egy nagyon kedves beszélgetés, amelyben Huszti Péter arról mesélt, kezdő rendezőként a legnagyobb nehézséget az jelentette számára, hogy van egy pont, ahol el kell engedni az előadást. Az összpróbánál a végén még változtathat ezt-azt az ember, de a nyilvános főpróba után már azt sem, onnantól kezdve az előadás már megy a maga útján. Ugyanez a helyzet a családdal is: természetesen, amíg élek, amíg létezem, addig próbálok beleszólni a gyerekeim életébe, próbálok javítani azokon a dolgokon, amelyekről úgy gondolom, hogy még lehet és érdemes javítani rajtuk, és próbálom segíteni őket, de van egy pont, amikor el kell tudni engedni a kezüket. Nálunk most jött el ez a pont. Ez egy nagyon nehéz helyzet egyébként, mert az mindig egy komoly dilemma, hogy hol van az a határ, amíg még bele kell vagy lehet szólni az életükbe, és mikortól örüljünk már inkább annak, hogy van saját véleményük, ízlésük, céljuk, értékrendjük, amikre alapozva elkezdhetik az önálló életüket.

Színészként, tanárként és nem utolsósorban családapaként milyen gondolatok fogalmazódnak meg benned a Magyar Kultúra Napja alkalmából?

– A karácsony kapcsán gyakran elhangzik az a már-már közhelynek számító üzenet, miszerint ne csak karácsonykor szeressük egymást, hanem egész évben! Ugyanígy vagyok a január 22-ével is. Nagyon örülök, hogy van egy nap, amely a magyar kultúra ünnepnapjává vált, ugyanakkor legalább ilyen fontosnak tartom, hogy a kultúra a mindennapjaink része legyen. Tehát, hogy ne csak a Facebook-ot pörgessük naphosszat, hanem férjen bele esténként legalább pár oldalnyi olvasás a számunkra kedves könyvből, vagy egy költemény a szeretett verseskötetből, és ne teljen el úgy nap, hogy nem hallgatunk olyan zenét, ami a napi rohanásból kizökkentve egy kicsit más ritmusba tereli, megnyugtatja és simogatja a lelkünket.

További érdekes interjúk:

kultúraünnepcsalád mint pozitív értékcsaládirodalomművészet