„A névnapokon mindig boldog születésnapot kívánok és fordítva” - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„A névnapokon mindig boldog születésnapot kívánok és fordítva”

Szűcs Anikó
2022. jan. 1. 9:00
Interjúk

Ókovács Szilveszter az év utolsó napján háromszorosan ünnepel, aminek elmondása szerint nem feltétlenül örül. A különleges triplázás kapcsán, az újesztendő küszöbén gyermekkori becenevéről, emlékezetes születésnapokról, fontos szakmai aktualitásokról, valamint a munka és a nagycsalád összehangolásának kihívásairól is beszélgettünk a Magyar Állami Operaház főigazgatójával, aki azt is elárulta, melyik a kedvenc itala!

Ön szereti a keresztnevét?

– Igen, és mivel nem gyakori név és nem is divatos, biztosan nem gondolná senki, hogy valójában családunkban, annak is a falusi ágában már kétszer is előfordult addigra, mire megszülettem. Habár édesanyám eredetileg nem Szilveszternek akart elnevezni, mert a fiúnevek közül az Iván tetszett neki, mivel szilveszter napján bújtam elő, ezért kaptam a keresztnevet. Anyukám unokatestvére Szilveszter, aki az édesapjától örökölte, de a szülőfalujukban, a Keszthely melletti kis Reziben fura módon mindenki Veszternek hívta-becézte őket. Innen jön, hogy az anyai nagyszüleim, a nagynénémék, és az ő águkról a falusi rokonok mind Vesztinek hívtak. Persze, nagyon régen nem szólít már senki így, sajnos… Úgy vettem észre, hogy a Szilveszter szerencsés név, mert nemcsak ritka, és ez az én világaimban igen hasznos, de az emberek többsége számára kellemes-pozitív érzetű is a dátuma miatt. És így legalább el tudom poénkodni azt, miért szeretek pezsgőt inni: szilveszterkor születtem, így is hívnak, ráadásul az Operában dolgozom, úgyhogy az én italom a pezsgő!

Szilveszteri gyerekként sosem érezte azt, hogy a sors megfosztotta attól, hogy „igazi” születésnapja legyen?

– De igen, gyerekként és most, hogy nagycsaládom van, pláne így érzem. Az egész évet végigköszöntgetem, mindenkinek mindenféle születés- és a névnapját, ami ellen úgy harcolok, hogy a névnapokon kivétel nélkül mindig boldog születésnapot kívánok, és fordítva. Talán ezzel akarom érzékeltetni, hogy nekem igazából egyik sincs, mert ez az összevont születés- és névnap abszolút nem működik, a karácsony kellős közelében meg aztán végképp nem, úgyhogy valójában nekem egyik sincs a klasszikus értelemben. 52. alkalommal ment ez így, illene megszoknom.

Egyébként szereti, ha önt ünnepelik?

– Látszólag ellentmondok az eddigieknek, mert egyáltalán nem. Szeretek másokat megünnepelni, másoknak ajándékot adni, hivatalomból fakadóan rengeteg laudációt mondok, kitüntetéseket járok ki, de ha én kapok meglepetést, vagy valaki egy puszta köszönömnél többet mondana, mindig zavarba hoz. Nem tudom miért, biztos van ennek valami mélyebb lelki oka, de az a kényszerképzetem van, hogy nem tudok jól reagálni az ilyen helyzetekben. Nem tudom megfelelő módon kifejezni a hálámat, és ezért mindig azt hiszem, hogy az engem köszöntők azt gondolják, nem örülök eléggé az ajándéknak. Úgyhogy, mint mindenkinek, nekem is jólesik, ha a munkámat vagy a gesztusaimat elismerik, viszont arra elég egy udvarias mondat, az ünneplés alanyának lenni nekem fura. Érdekes, hogy ez az érzés a színpadon is visszajön, ha régebben énekeltem, vagy akár mostanában is bármi módon felléptem és a közönség tapsolt, egyáltalán nem tekintettem fokmérőnek. Egy művész pontosan tudja, milyen volt aznap, és ha nagy ritkán elégedett is voltam a teljesítményemmel, akkor azt abszolút tudtam a közönség viselkedésétől függetlenül kezelni, és olyankor ki tudtam magam húzni. Máskülönben, hiába kap udvarias tapsot az ember, ha közben pontosan tudja: aznap gyalázatos teljesítmény nyújtott. Pont úgy el tudja csapni a kedvét. Ugyanakkor meg az a dolgom – és ez is csak látszólag ellentmondás –, hogy olyan intézményt vigyek, az Operát, amelyik folyamatos ünneplésben van. Nálunk minden előadás egyfajta ünnep, és tényleg: minden alkalommal meg kellene köszönnünk egymásnak és a Jóistennek, hogy többszáz ember munkáját össze tudtuk hangolni ezer ember élményhez juttatása érdekében. Még a kifejezett szereplő típusoknak is nehéz színpadra állniuk, ha elég magasra tette a szakmai lécet a színház, a közönség és a saját mércéjük, ünnep tehát, ha sikerül megugrani.

Akadt különösen emlékezetes szilveszter az életében?

– 35 éves voltam aznap. Álltunk Zsuzsival némán a szülei ablakában, a szoba plafonig tele felhalmozott bútorokkal, lemezekkel, zongorával, csak egy heverő, egy kiságy és a szoptatós fotel megközelíthető. Néztük az éjszakai, ünneplő Budapestet, és életünk legsodróbb és legboldogabb évén voltunk túl. Tulajdonképpen akkor ismertük meg egymást, házasodtunk össze, született meg az első gyermekünk és már a romos házat is megvettük, ugyanazt, amiben ma lakunk. Már tudtam, hogy kiszorítanak az Operából – 2004 volt az a múló év –, és hogy a Hír TV-ben végre komoly pálya nyílik a számomra. Abban a pillanatban sem hiányzott a hangos ünneplés – különben is tojásokon lépdeltünk a baba miatt…

És az 50., az nem is volt régen. Külön kértem a feleségemet, hogy maradjunk otthon. Előtte hivatalból hét egymást követő szilveszteren az Operaházban búcsúztattam az óévet, ezért is vágytam rá, hogy otthon töltsük az estét. Persze, ő és a nagyobb gyerekeim remekül színészkedtek, letagadták, hogy bármit is szervezkednének, de pár nappal az esemény előtt lebuktatták magukat. Ugyanis azt vették a fejükbe, hogy összehozzák a régi, progresszív rockot játszó veszprémi zenekarunkat, a Tabut, csak hát hogyan fogok én a húrok közé csapni, ha nem tudok az egészről, és ezer éve nem volt basszusgitár a kezemben? Az az este végül nagyon jól sikerült, sokan jöttek el, ugyanakkor állapítsuk meg, hogy az ünnepek, népes összejövetelek arra nem alkalmasak, hogy helyettesítsék a folyamatos kapcsolattartást. A baráti kapcsolatokat egész évben kellene ápolni: na, az kemény dió, és mióta visszatértem az Operába, immár tíz éve feltörhetetlen…

Az év utolsó napja alkalmat ad arra, hogy visszatekintsünk a mögöttünk álló esztendőre, és ezáltal egy kis számvetésre is késztet. Ebből a szempontból szereti ezt az időszakot?

– Ha „intézményesen”, tehát a munkám szempontjából nézem, akkor a mi időszámításunkban a szilveszter teljesen derékba szeli az évadot, hiszen mi szezonokban gondolkodunk, nem naptári évben. Számunkra a december a legsűrűbb hónap és még az év fordulója is igen mozgalmas, egészen vízkeresztig. Ez rettentő intenzív időszak, nem alkalmas arra, hogy a naptári évet szemlézzük. Sokkal inkább érzem júniusban, hogy véget ér egy időszak, akkor szoktunk összeülni az igazgatóimmal, visszatekinteni az évadra. Magánemberként természetesen a naptári évhez igazodom, és négygyermekes családapaként szívmelengető érzés látni, hogy évről-évre mindig egy picit nagyobb kezekben koccannak össze a gyerekpezsgős poharak. Amúgy természetesen utálom az idő múlását, de sajnos, ebben nincs hatásköröm.

Tavaly október végén adták át hivatalosan az Opera új művészeti és logisztikai központját, az Eiffel Műhelyházat. Idén március közepén pedig újranyit az Operaház. Most nagyjából félidőben vagyunk az idei évad két legfőbb eseménye között.

– Valóban két nagyon fontos állomásról van szó. Nem tudom, van-e rá példa, hogy egy színháznak/operaháznak egy évadán belül két játszóhelyét sikerül megnyitnia. Több kudarcos átadási dátum, és ebből következően gyakorlatilag 5 ideiglenes létben és vírusban átvészelt év után ez dupla sikernek számít, egy kicsit meg is érdemeltük szerintem (mosolyog).

Az Eiffel Műhelyház amellett, hogy egy új és fontos bázis, igazi látványosság.

– Magyarország legnagyobb középülete, azt szoktuk mondani udvariasságból, hogy majdnem akkora, mint a Parlament: de a „majdnem” azért áll itt, mert az Eiffel kicsivel nagyobb (nevet). A covid miatt a világ leghosszabb és legalaposabb, két és fél évi próbaüzeme után nyílt meg végre. Ahol most beszélgetünk, a nagy rendezvényhelyszín, a Mozdonycsarnok egy igazi, gőzös vontatta szerelvénnyel, amott a színházterem (mutat balra), 400-tól 600 főig tud befogadni, attól függően, hogy a zenekari árkot hogyan székezzük be, egyúttal hazánk legmodernebb moziterme is. Az ott a lemezstúdió (pillant a másik irányba), de az Opera zenekarának próbaközpontjaként is szolgál, és eggyel arrébb található a háziszínpad, amely hétvégente kis kamaraszínházként is funkcionál. Hátrébb, az üzemi részeken további izgalmak várnak: látványos próbatermek, gyakorlók, gyártóműhelyek, ahol díszlet-, jelmez- és kellékgyártás folyik, döbbenetes méretű raktárak ebben és a szomszéd épületekben is. És van egy tornatermünk leghátul, felette egy tetőkerttel, mert sokan itt töltik az egész napjukat. Mivel az intézménynek rengeteg profilja van, illetve lesz, szám szerint 33, bőven akad még tennivalónk a beüzemeléssel. Az egyik legfontosabb célom, hogy a Műhelyház közismert legyen, és hogy mindenki bizalmat szavazzon ennek a nem mindennapi helynek, amely a jövőben a közönségnevelés és az ínyencek paradicsomává kell váljon.

Márciusban a Hunyadi László bemutatójával nyitják meg az Operaházat, és hogy teljes legyen az öröme, ön állítja színpadra Erkel Ferenc remekművét. Jól tudom, hogy ez az első komolyabb rendezése?

– Igen. Kisebb dolgokat rendeztem már régebben. Fontos aláhúznom, hogy azért kezdünk balettoldalon vásárolt produkcióval, és az operai oldalon azért vettem saját kézbe a dolgot, mert nagyon nehezen kiszámítható építési-költözési folyamaton megyünk majd át februárban, egyszerűen nem tudjuk, hogy a bemutató előtt mennyi időnk lesz a színpadon, milyen lámpapark működhet addigra stb., és nem tehettem ki mást ennek a rendkívüli bizonytalanságnak. Ami az előadás kivitelezését illeti: a Műhelyház létrehozása mellett szóló fontos érvek egyike volt, hogy a 11 gyártóműhelyünk eddig lehetetlen helyeken működött: itt van terük kiteljesedni a kollégáknak, ez a hatalmas ház nem kis részben róluk szól. Egy korhű Hunyadi-előadással meg lehet mutatni ennek a műhelykomplexumnak az erejét. Az országban sehol máshol nincs már színházi kalapos-, paróka-, meg cipészműhely, csak nálunk, és a Hunyadi Lászlóban lesz is rájuk szükség bőven, mert itt korhű középkori, meg reneszánsz belsők, díszletek, jelmezek készülnek, és hatalmas falazatok. Emellett visszanyúlunk az eredeti kottához, tehát az erkeli ősváltozat kerül majd színre. Az előadást március 13-án mutatjuk be, másnap pedig a balettpremierrel, a Mayerlinggel jövünk, amely szintén míves és nagy feladat. A március 12-i nyitógála ezekhez képest gyerekjáték – pedig akkor is rajtunk lesz a világ szeme.

Négygyermekes édesapaként hogyan tudja mindezt összeegyeztetni a családi életükkel?

– Nehezen! Nehéz eljönni otthonról ide, nehéz hazamenni innen oda. Az operaigazgatók általában idősebbek, úgy könnyebb viselni a nappali hivatali plusz esti-hétvégi színházi elfoglaltságok szűnni nem akaró terhét. Másrészt Budapesten operát vezetni 4-5 évig szokás, aztán az ember többnyire kipurcan, kifacsarodik, elfogy a támogatás mögüle, túl sok irigye lesz stb. – ezer oka lehet. Általában 55-60 évesen kezdtek itt az operaigazgatók, én a 41-et töltöttem be akkor, úgyhogy azért is volt ilyen nehéz az eleje, merthogy kiskorú gyerekekkel nyomtam/nyomom végig az éveket – még most is, tíz évvel később is jogilag mind a négy kiskorú. Különben egy kedves ismerősöm hívta fel arra a figyelmem, hogy a jövőre 200 esztendős magyar operatörténetben főigazgatónak még sosem született gyermeke a hivatali ideje megkezdése után: velünk ez is megtörtént, a legkisebb, Boróka a negyedik operás évemben jött világra, ő még most is csak másodikos... Nyilván a feleségemnek triplán ilyen nehéz pont emiatt. De ha belegondolok, mégiscsak a 40-es és az 50-es éveimben tudok igazán aktívan tevékenykedni, gatyába kellett ráznunk egy posztszocialista intézményt. Ilyenformán ez egy küldetés. Amit elmulasztottam a gyerekekkel kapcsolatban, már nem fog visszajönni, de általában is nagyon nehéz megtartani az egyensúlyt munka és magánélet között. Hol erre, hol arra leng ki az inga, optimális eset kizárt. Viszont a gyerekeink keményen dolgozó szülőket látnak, akik, ha kevesebb is az idő, azt intenzíven élik meg velük.

A gyerekei hogyan viszonyulnak a zenéhez?

– Nem erőltettem túl a dolgot. Mindegyik tanult zenét, a legkisebb még tanul is, a három kamasz abbahagyta. Időnként visszakacsingatnak: ketten elkezdtek újra zongorát tanulni – az interneten. Amikor direktben lehetett, az persze, nem volt jó (mosolyog)… De én sem anyukám miatt lettem zenész, bár fontos, hogy ő beíratott. Nekem sose kellett szólni, hogy gyakoroljak. Valakiben vagy megvan a késztetés, vagy nincs. Az elején persze, elkelhet egy kis noszogatás, de ha egy ötödikes gyereket lökdösni kell, akkor ő nem a zenélésre született. Csináljon mást, annyi mindenben örömét lelheti! Az a szép a világban, hogy a Jóisten a tálentumokat úgy rendezte el, hogy mindenkiben van valami különleges. A gyerekeim még most formálódnak, most alakul ki náluk, hogy mi az, ami igazán érdekli őket, és ez így van rendjén. A legkisebb egyelőre lelkesen furulyázik, úgyhogy ki tudja, de tudnunk kell megfigyelni, mi az, ami tetszik neki, mert valószínűleg, ami igazán a kedvére való, ahhoz van affinitása. Ha meg esetleg az a furcsa helyzet áll elő, hogy ahhoz is lenne kedve, amihez pedig nincs jó érzéke, akkor okosan közbe kell szólni, mert a hamis énkép is megkísérti néha az embert. Ezek is mind szép és nehéz szülői feladatok, pont, mint az Opera „apukájának” lenni…

(fotó: Emmer László, Nagy Attila, privát)