Siettem valahová. És hirtelen értelmetlenné lett a sietés. Egy játszótér mellett voltam éppen. Üres kis játszótér volt, üres padokkal. Leültem az egyikre. Jócskán elmúlt dél. A közelben iskola lehet, hallom a csengőszót. Süt a télvégi nap, hátradőlök, becsukom a szemem. Egyszer csak apró szöszmötölésre leszek figyelmes. Hátranézek. A bokrok aljában, ahol porhanyós a föld és száraz, verebek fürdenek. Ott eszetlenkednek, mint a szabadjára eresztett gyerekek. Oldalt terülve rebegnek az apró szárnyak, a verébtest szinte fölfúvódik, még a pihetollak is ágaskodnak, hogy beengedjék a levegővel elegy poros földet. Komoly munka egy ilyen fürdőzés. Kis fészket söpörnek maguknak, az evezőtollak szétnyílnak, messzire nyújtóznak, verdesnek gyors egymásutánban. Az apró lábak a has alá húzva tapossák a földet, nyak behúzva, csőröcske az áll alá, brrr, egész kis porfelhőt csap némelyik. Hang nélkül, bódult örömben fürdenek a verebek, megannyi tollas gombolyag. Nem tudom a szemem levenni róluk.

Vége a tanításnak, az iskola felől gyerekek tódulnak az utcára. A játszótér bejáratánál heves szóváltás. Nemsokára látom a résztvevőket. Hárman vannak. Két lány és egy fiú. Lehetnek vagy kilencévesek. Na, tessék, a kilenc az stimmel. A stílus… hát…

– A kilencedik kerületben lakom, te kis bunkó!

– Jó gáz hely!

– Be se engednének oda, te majom!

– Ha mennék! De nem megyek! Egy gáz helyre!

– Nem is mutatkoznék veled egy napon!

– És ki akar veled mutatkozni!

Lassan megtalálom a szereplőket. A vézna, a lányoknál valamivel alacsonyabb fiú az, aki nem szereti, sőt lesújtó véleménye van a kilencedik kerületről. A két lány egymást felváltva replikázik. Az egyik szoknyában van, a másik nadrágban. Mindhármuknak nehéz hátitáska húzza a vállát. A szoknyásnak csak a félvállát.

– Egy értelmes mondatot nem tudsz kinyögni.

– De ki tudok!

– Te kis görcs, soha nem fogsz megnőni!

– De megnövök!

– Hiszem, ha látom!

– A bátyám is megnőtt!

– A bátyád is egy majom!

Itt a lányok megállnak. És mintha vezényszóra tennék, elhallgatnak. A fiú is megáll. A lányok odajönnek a padhoz. A fiú áll még egy darabig, aztán a tér másik végébe indul. Néha visszanéz, kell-e mondani valamit. De nem kell.

A lányok ledobják a táskájukat, a lábukat a pad támlája alatt átbújtatva leülnek. Háttal a térnek. Néznek a fiú után.

– Ez egy hülye – mondja a szoknyás.

– Járni akar veled – mondja a nadrágos.

– Kiütést kapok tőle – mondja a szoknyás.

– De a bátyja jó fej! – mondja a nadrágos.

– Ühüm – mondja a szoknyás és kisimítja a homlokából a haját.

Rövid csend következik.

– Nézd, verebek! – mondja a nadrágos.

– Fürdenek. De cukik – mondja a szoknyás.

És elmerülnek. A pad támlájára könyökölve nézik a verebeket.

-----

A kisfiút a Duna-parton vettem észre. Már lehúzódott a víz az alsó rakpartról, ült a legfelső lépcsőn, mellette a hátitáskája, mereven nézte a vizet. Olyan tíz-tizenkét éves forma lehetett. Haja hosszúra hagyva a válláig ért, kockás ingéből vékony karok bújtak elő. Fölhúzta a térdét, az egyiken jókora plecsni. Már gyógyulóban.

Megrendülök, mint mindig, ha sebes térdet látok. Nem tehetek róla. Talán mert mindig lezúztam a térdem. És az ilyen horzsolt, sebes térd nekem a nyár, a gyerekkor, az a paradicsomi állapot, amikor minden percben benne éltünk, nem siettünk, vagy ha igen, hát csak azért, hogy hamarabb érjünk le a Dunához vagy a kazlakhoz, ahol a legszívesebben tanyáztunk.

Nézem a kisfiút, az nézi a vizet. Elmerül a tekintete a látványban, a folyó lassan hömpölygő vizét követi a szeme. Sokáig ülünk így moccanatlanul. Eszembe jut a mondás: ahol vagy, azzá leszel. Ha erdőbe mész, azzá leszel. Ha a mezőt járod, azzá leszel. Ha plázába mész, azzá leszel. Ha vízparton vagy, azzá leszel…

Hosszú percek után megmozdul a kisfiú. Nem hittem, hogy észleli, hogy ott ülök a kövön nem messze tőle. Lassan felém fordul, és halkan, szinte suttogva ennyit mond:

– Nem tudom miért, de úgy szeretem nézni a vizet…

 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

schäffer erzsébetbloggyermeknevelésiskolaszülőlelki egészség