A feledékeny

Egy négyéves, érzékeny, minden idegszálával figyelő, gazdagon fantáziáló kislányról, Liliről mesélt az édesanyja. A napokban kisöccse született, Dani. Amikor hazahozták a kórházból, Lili azt kérte, először hadd beszéljen vele ő. Kettesben. Bevitték az ötnapos Danit a szobába, letették egy öblös fotelbe. Ekkor Lili odament hozzá, körbenézett, hogy valóban egyedül vannak-e, a füléhez hajolt és ezt mondta:

– Súgd meg nekem, milyen a Jóisten… Én már elfelejtettem...

Baracklekvárok

Nem voltunk felelőtlenek, csak teljességgel szabálytalanok. Magasan a Duna fölött, egy erdőszéli öreg házban kaptunk helyet nyáron egy hétre. Rekkenő meleg volt. Egyik nap fölültél a piros emzé motorodra, előtted a tankra ültetted Marcit, mögötted én, kettőnk közé szorítottuk Rékát, a hátamon a hátikában Kinga ült. Így gurultunk le a meredek úton Dömösön a Dunához. A céges motoroddal. Na, ez is boldog szabálytalanság volt. A parti kavicson a gyerekek mezítelen rohangáltak, a hullám elől sikítva menekítették a vödröket és a lapátokat.

Most is így van a dömösi Duna-parton. De most már a gyerekeik menekítik a hullámok elől a vödröket és a lapátokat, és a motorra is fölültetik őket. Eddig tőlünk vitték a lekvárt, most már befőznek ők is, leginkább barackot. És a sűrűsödő baracklekvár illata átleng az éveken. Nem múlik. Minden nyáron visszajár.

Cédula

Már nem tudom, hová mentünk és honnan jöttünk. Az egyes busz csuklójában álltunk, amikor fölszállt egy csapat. Ahogy elrendeződtek, látszott, egy népes család, hat gyerek és a szüleik. Nem kifejezetten a Rózsadombról valók. Ám olyan sugárzó kedvvel utaztak azon a buszon, valahogy látszott, az életüket is hasonló derűvel utazhatják be. Csupa barna szemű gyerek. Apjuk vékony, a mamájuk teltebb. Mindkettőnek az ölében egy-egy kislány ült. A többi kölyök csupa fiú. Beszéltek egyfolytában, néztek ki az ablakon, az egyes busz akkoriban végigment az Andrássy úton. A buszban nagy városnézés folyt, hangos örömmel csodáltak minden látnivalót, üzleteket, sétáló embereket, szobrot, operaházat. Csak néztük őket bámuló kedvvel. Másnap reggel ott találtam egy kis cédulát a párnámon a férjemtől. Megőriztem. „Ha még mindig szeretnél, most benne vagyok egy következő kisgyerekben…” Így lett négy gyerekünk.

Fiú a héven

A fiú ott állt a bal oldali második ajtónál, és mosolygott. A kezében nejlonzacskót tartott, valami nehéz holmi volt benne, húzta a karját. Tizenhat-tizenhét éves lehetett, kopott trikós, vékony, barna arcú. Vállával nekidőlt a csukott ajtónak, a felszállók fölött a semmibe nézett és mosolygott. Pedig a hazafelé tartó vonaton, így délután négy és öt között, a körülmények mosolytalanok. Tömeg, tülekedés. Könyökök harca egy-egy fogantyúért. A leheletek egymásba érnek, a vállakat nehéz kilók húzzák, az idegekben ott ül a nap fáradtsága. Nincs mosoly. És akkor itt van ez a kölyök. Az ember elpihen a tekintetén, és megmártózik ebben a félig férfi, félig gyermeki mélázó mosolygásban. Aminek nem tudja az okát, nem is fontos; csupán csak nézi élvezettel, s kicsit vágyakozón kutatni kezdi, vajon megvan-e valahol még az esélye arra, hogy nekifeledkezve, a mindenkori dolgoknak ellentmondva, akár egyenesen azok ellenére, ő is mosolyogni tudjon. Így. Mert ez az egyetlen, tömeg fölé futó tekintet elég. Elég egy délutánra.

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

gyerekkisgyermekújszülöttboldogságcsaládschäffer erzsébetés akkor elmesélem