A világjárvány 2020-as kitörésekor az egész ország megismerte Müller Cecília nevét, aki országos tisztifőorvosként hirtelen az újságok címlapjára és a híradások fókuszába került. Napi rendszerességgel számolt be a pandémia terjedésének üteméről és igyekezett hiteles és megnyugtató információkkal szolgálni az operatív törzs sajtótájékoztatóin. A pulpitus mögött betöltött hivatalos szerepében mindenki megismerhette, édesanyaként, illetve nagymamaként azonban eddig csak a legszűkebb családja.

Az utóbbi időben hátrébb léphetett a közvetlen rivaldafényből. Ki tudta valamelyest pihenni magát?

– Kétségtelen, hogy egy rendkívüli időszak után vagyunk, amely nagyon megterhelő volt, de tisztában vagyunk vele, hogy a mi munkánkban nincs leállás. Szerencsére az elmúlt nyár azért már egy picit könnyebb volt, és több idő jutott a pihenésre és a családra. Számomra a családom jelenti az igazi kikapcsolódást. Ha nem is fizikailag, mert nagyon aktívvá teszik a napokat az unokák, de szellemileg mindenképpen, ráadásul ezzel fiatalon is tartanak. Korábban még meg tudtunk szökni a férjemmel egy-egy rövid kirándulásra, az utóbbi évek azonban nem azok az idők voltak, amelyek teret engedtek ennek. A tervek mindenesetre megvannak, igyekszünk majd pótolni.

Hogyan lehetett elviselni ezt a hónapokon, sőt, éveken át tartó hatalmas fizikai és mentális igénybevételt?

– Tulajdonképpen egymástól nyertük az erőt a kollégákkal. Együtt töltöttük a napokat, az estéket, a hétköznapok és a hétvégék összefolytak. Együtt küzdöttünk meg a különböző kihívásokkal, a szakmailag is bonyolult kérdések megválaszolásával. Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, benne van az adrenalin, csinálnia kell, és így megsokszorozódik az ereje. Személy szerint nekem az adott nagyon sok erőt, hogy minden áldott nap haza tudtam menni a férjemhez. És ehhez az elejétől a végéig ragaszkodtam. Elmondhatatlan érzés volt megpillantani, hogy minden éjjel világított a lámpa, amikor befordultam az utcánkba. A férjem látta, hogy támogatásra van szükségem, egy idő után már nem kérdezett semmit, csak megmelegítette a vacsorát. Nem felejtettem el minden nap megköszönni neki, hogy kérés nélkül magára vette az otthonunk körüli teendőket. Látta, hogy abban a sűrű időszakban erre van szükség. Ez is rámutatott, hogy a család a legnagyobb erőforrás. Ha van egy biztos háttér, akkor az ember bármit elbír.

Nem csak a férje, szinte az egész családja közvetlenül kivette a részét a járvány elleni védekezésből.

– Így van, büszke vagyok rá, hogy a férjem háziorvosként tett meg mindent a betegeiért, a lányom az intenzív aneszteziológiai osztályon teljesített tetőtől talpig beöltözve, míg a húgom szintén praktizáló háziorvosként segített a rászorulókon.

Mi inspirálta a család ilyen irányú pályaválasztását?

– Nagy családból származom. Négy testvérem van, úgy nőttünk fel, úgy nevelkedtünk, hogy magunkkal hoztuk ezt a segítő attitűdöt. A testvéreim között gyógyszerész, vegyészmérnök és építészmérnök is van, ketten pedig orvosok vagyunk a húgommal. Édesapám kántortanító volt, az idén 91 éves édesanyám eleinte egy textilgyárban, majd varrónőként dolgozott, később pedig adminisztratív könyvelői munkát végzett. Sokat adott, hogy hívő katolikus családban nőttünk fel, vasárnaponként most is ott vagyunk a templomban, az ott hallottakat pedig hétről hétre igyekszem beépíteni az életembe. Pécsett a Leőwey Klára Gimnázium német nemzetiségi tagozatára jártam. Nagyon jó tanáraim voltak, szeretettel és hálával emlékszem rájuk, sokat köszönhetek nekik. A tananyagon kívül is sokat kaptam tőlük, a nevelőink szellemisége is ránk ragadt. Itt ismerkedtem meg az általam oly nagyra tartott és sokat idézett Kalkuttai Szent Teréz életével. Elképesztően inspirálóan hatott rám és a személye elég erősen terelt az orvosi hivatás felé. Tisztán emlékszem, hogy az első német nyelvű könyv, amit megvásároltam, Teréz anya életművéről és munkásságáról szólt. A háziorvosi szolgálatot is azért választottam, mert közvetlen emberi kapcsolatokra épül. Ma már a modern kor különleges operációi során fantasztikus dolgokra képes az orvostudomány, de számomra ezek a csodák sem helyettesíthetik a tartós, személyes köteléket. Ezt nagyon szerettem a pályám korábbi szakaszában. És olyan jó érzés látni, hogy már azok tologatják a babakocsit az utcánkban, akik annak idején még nálam születtek.

A hivatásának ezen része mennyire hiányzik? 

– Őszintén szólva nagyon hiányzik, de annyi minden lefoglal a jelenlegi munkámban, hogy kevés idő jut arra, hogy igazán hiányozzon. Az elmúlt évtizedekben végigjártam a ranglétrát. Először városi, aztán regionális, később megyei tisztifőorvos lettem és onnan kerültem a jelenlegi pozíciómba, a Nemzeti Népegészségügyi Központhoz. Sokáig kerestem a helyemet, hogy vajon melyik az én területem. Mindegyiknek megvan a maga szépsége és nehézsége. Országos tisztifőorvosként is van, amikor nehezebb, van, amikor szebb. Itt az ország valamennyi lakosának az egészségét kell szolgálni, ez pedig nem jelentkezik azonnal mérhető eredményekben, csak később válik láthatóvá.

Mennyire áll Önhöz közel a pandémia alatt megismert szerep?

– A feladat nem állt tőlem távol, ki kell állni és tájékoztatni az embereket. Korábban is adtam interjút, tartottam már előadást, akkor a kollégáknak beszéltem, most szélesebb körhöz szóltunk. Ami nagy különbség, hogy ezúttal egy végletekig kiélezett, nehéz, mindenkit érintő helyzetben kellett teljesíteni. Tudtuk, hogy a bizonytalanság a legrosszabb, így az egyik legfontosabb a hiteles, informatív kommunikáció volt. Fizikailag és lelkileg is nagyon strapás időszakot tudhatok magam mögött, minden nap újat mondani és megnyugtatni az embereket élő adásban nem volt könnyű feladat. Sokszor órákig özönlöttek a kérdések, de sok erőt adott, hogy rengetegen mondták, hogy mennyire várták a napi tájékoztatókat. Nagyon sok szeretetet kaptunk, sokkal többet, mint kritikát, úgyhogy ez megerősített minket.

Olyan magától értetődő természetességgel magyarázta el azt, ami mindenki számára idegen, bizonytalan és félelmet keltő volt, mint ahogy azt háziorvosként tehette.

– Úgy gondolom, hogy a közérthetőség sokat segített. Az emberek igénylik, hogy szóljanak hozzájuk. Mindent el lehet mondani közérthető nyelven. Mindenki örült az információnak, és amit elmondtunk, azt meg is értették. Aki tudományt várt, annak ez kevés volt, aki mindenbe bele akart kötni, az ebbe is bele tudott. De a legtöbb embernek érthető volt, és ebben a helyzetben ez volt a fontos. Igyekeztem hétköznapi, életszerű példákat hozni, egy ilyen szituáció során buggyant ki belőlem a nyunyóka is. Ő az unokám nyuszija. Volt köztünk egy beszélgetés, amelyben azt kértem tőle, hogy ne vigye a nyuszit az óvodába, nehogy megfertőzze a barátnőjét. Valószínűleg annyira beleéltem magam a helyzetbe, hogy kicsúszott a számon, de örülök, hogy tetszett az embereknek. Sokat emlegettük.

Visszaállt az élete a rendes kerékvágásba?

– Dolgozom rajta. A fizikai állapotomon nem javított az az időszak, az biztos. Nagyon szerettem korábban kocogni, fizikailag és mentálisan is jó levezetés volt egy-egy nehéz munkanap után. Otthon nálunk minden évszakban más és más illat fogad a természetben. Azt nagyon szerettem, arról nehéz volt lemondani, de a sok munka megkövetelte. Most azon dolgozom, hogy újra beiktassam az életembe a rendszeres mozgást.

Hogy bírja az unokák tempóját?

– Az egy teljesen más állapot. A legjobban azt szeretem, ha a gyerekek jönnek hozzánk haza. Nekik is kellemesebb, mert vidéken egy családi házban élünk, ráadásul őket is feltölti egy picit a nosztalgikus hazatérés. Otthon minden kéznél van. Ott van az én birodalmam, jó kis mókákat tervezünk az unokákkal, bevallom őszintén, a szülők nélkül még inkább. Ha ketten maradunk a férjemmel és a három nagyobb unokámmal, akkor szabad egy kicsit rosszalkodni. Merőben más ez a kapcsolat. Már nem engem nyom a gyereknevelés felelőssége, a szülők döntik el, hogy milyen irányban szeretnék nevelni a gyerekeket. Alapvetően tartják a szülői házban látott mintákat, értékeket, mi meg csak egymásra mosolygunk a férjemmel, amikor látjuk, hogy megtartanak egy általunk bevezetett szokást, hagyományt. Csak egy pillantást váltunk, de az egy óriási öröm számunkra.

Hogyan képzeljük el nagymamaként?

– Mint ahogy a legtöbb nagymama, én is megváltozom. Szeretnek jönni az unokák, és ahogy nőnek, egyre jobban élvezik az unokatestvérek egymás társaságát is. A legnagyobb már iskolás, a legkisebb pedig másfél éves. Sokszor fogalmazódik meg bennem, hogy szeretnék a gyerekeknek igazán jó, gondoskodó nagymamája lenni, mert pillanatok alatt megnőnek és kirepülnek. Az elmúlt nyáron két hétig voltak nálunk, az volt az igazi szabadság. Előre megterveztük, hogy mit fogunk csinálni: sütöttünk, főztünk, voltunk cirkuszban, kompoztunk a Dunán, és beírattuk őket egy úszótanfolyamra is. Sajnos nem minden jött össze, mert közbejött egy betegség, de szerencsére ilyenkor is biztonságban vannak, mert a papa gyorsan a segítségükre van. Nekünk is hatalmas élmények ezek a napok. Jókat nevetünk, amikor a gyerekek önfeledten átveszik a hatalmat a nagyszülők felett. Este az ágyban magukhoz húznak és odasúgják: ugye, holnap is csinálsz palacsintát? Ezek az ölelő szavak minden fáradtságos percet megérnek.