„Nem egymásra, hanem egy irányba nézünk” – Zarándokúttal a házasságért - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„Nem egymásra, hanem egy irányba nézünk” – Zarándokúttal a házasságért

Szöveg: Ivanova Daniela, fotó: Förster Tamás
2021. jún. 5. 8:00
Párkapcsolat

5 hét, 34 nap, 815 kilométer – együtt haladva ugyanazon cél felé. Molnár-Bánffy Kata férjével, Molnár Gáborral közösen vágott neki a Csíksomlyóig tartó zarándokútnak, melynek során megtapasztalhatták a klasszikus férfi-női szerep értékeit, és sorsszerű találkozásokban lehetett részük. Nemcsak önismereti út volt ez az élmény, hanem házasságuk talán egyik legnagyobb közös kalandja.

Az erdélyi családból származó Molnár-Bánffy Kata sokgyermekes családba született és legnagyobb testvérként már gyermekkorában kipróbálhatta magát gondoskodó és felelősségteljes szerepben. Kata ma már feleség, édesanya, kommunikációs szakember és üzletasszony egy személyben; a Salt Communications és a Képmás Kiadó ügyvezetője. Rendkívüli élmény volt számára a zarándokút, ahol a nomád körülmények és embert próbáló kihívások új kapukat nyitottak meg előtte.

Honnan jött az elhatározás?

– Már egyetemista korunkban is nagyon szerettünk kirándulni, túrázni és sokat beszélgettünk róla, hogy egy nap jó lenne egy nagyobb zarándokutat teljesíteni. Majd közbeszólt az élet: jöttek a gyerekek, a munka, a fizetésre váró lakáshitel és az egyéb kötelezettségek. Mostanra viszont már elég nagyok a gyermekeink ahhoz, hogy akár hosszabb távra is magukra hagyhassuk őket, illetve a pandémiás időszak is tovább érlelte bennünk ezt a gondolatot. Kiköltöztünk vidékre és a karantén alatt minden nap nagyokat sétáltunk a falu körül, így összeszedtük a lelki és fizikai erőnket, hogy végre megvalósíthassuk régi, közös álmunkat.

Hogyan vágtatok neki a gyalogtúrának?

– 2020 júliusában Budapestről, a Várból indultunk Csíksomlyóra. Az első nap már önmagában egy különleges lélektani élmény volt, hiszen nem gyakran történik olyan az ember életében, hogy gyalog hagyja el a fővárost.

Hogyan fogadták a gyerekek a hírt?

– Örömmel „elengedtek” minket, annyi volt csak a feltételük, hogy ebben az öt hétben ne a nagymama felügyelete alá kerüljenek, hanem önállóak lehessenek. A fiaink 19 és 17, a lányunk pedig 11 éves volt tavaly nyáron, a „kísérlet” nagyon jól sikerült! A nagyok végig odaadóan gondoskodtak a kicsiről, hozták-vitték nyári táborba, programokra, sőt, még az érzelmi szükségleteire is odafigyeltek. Alapvetően is szoros testvér-kapcsolat van közöttük, de ez az időszak még jobban összekovácsolta őket.

Ennyi idő elteltével a házasságokban is jól eshet egy kis „levegőváltozás”…

– Így van. Magyarországon sokan azt gondolják, hogy párterápiára járni csak akkor kell, ha már nagyon nagy a baj, pedig a házasság elfáradásánál, prevenció jelleggel is érdemes belevágni. Egy több évtizedes házasságnál már előfordulhatnak krízishelyzetek. Az életközepi válság lehet például egynagy vízválasztó; ilyenkor tudatosítjuk magunkban, hogy hol is tartunk az életben, azt értük-e el, amit szerettünk volna, együtt vagy külön akarjuk-e folytatni. A párterápia ezek átgondolásában és tudatosításában nyújt segítséget, és mi ezt a terápiát egészítettük ki a közös zarándokúttal.

Voltak az úton mélypontok?

– Persze. Számomra például nehéz volt elfogadni, hogy az állóképességemet sokkal jobban próbára tette a túra, mint amire számítottam. Az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha az egészet fel kell adnom? Vajon az egynapos vagy egyhetes zarándokút is „érvényes”? Amint megfogalmazódott bennem, hogy minden perc, amit odateszünk a Jóisten elé zarándoklat formájában, az ott van, és ott marad, tovább tudtam haladni és végigcsináltam.

Mennyire hoz össze, vagy állít szembe két embert az egymásrautaltság egy ilyen szélsőséges helyzetben?

– Mi egy eredményes terápia után indultunk útnak, arról van tapasztalatunk. Egy akut krízis közepén nem biztos, hogy jó ötlet ez a nomád kihívás, a fizikai-mentális határok feszegetése. Egy ilyen élmény során valóban a Maslow-piramis legalján mozgunk: elsősorban az jár a fejünkben, hogy mit eszünk, hol alszunk, esni fog-e aznap vagy sem. Ilyenkor nevetségessé válnak a hétköznapokban fontosnak tűnő dolgok, csak a nyers erő, az elszántság és kitartás az, ami számít. A többszáz kilométeres túra összekovácsolt minket és a szabadság maximális fokát tapasztalhattuk meg közösen. Annyi stresszt hordozunk magunkkal a mindennapokban, egy időre nagyon jól esett letenni ezeket a terheket.

Hogyan hatott a férfi-női szerepeitekre az út?

– Sokszor észre sem veszi az ember, hogy mennyire kevés ténylegesen kettesben töltött időt tud szánni a másikra. Még egy közös vacsoránál az étteremben is körül vagyunk véve emberekkel, itt viszont 24 órában csak ketten voltunk és egymásra támaszkodtunk, ami hatalmas élmény volt. Gábor volt az erős, védelmező férfi, aki vitte a hátizsákomat és bekötözte a lábamat, én pedig örömmel vettem, hogy az óvnivaló nő szerepét ölthetem magamra, mert már nem is emlékszem, hogy mikor engedhettem meg magamnak utoljára azt, hogy valaki így gondoskodjon rólam. Míg a férjem fizikailag támogatott, én mentálisan segítettem őt, és a házasságunknak is nagyon jót tett, hogy ebben a klasszikus felállásban tudtunk együtt működni.

Voltak sorsszerű találkozásaitok?

– Több is, és örömmel emlékszünk vissza rájuk. Voltak, akik kísértek bennünket egy darabon a Mária-úton, nagyon hálásak vagyunk nekik. De nagy spirituális élmény volt a sóváradi remeteség pap bácsijával is együtt tölteni egy estét és egy reggelt. Még egy külön szentmisét is tartott nekünk a kis erdei kápolnában, mielőtt pedig folytattuk utunkat, megáldott minket. Vincent Van Gogh mondása jutott eszembe: „Zarándokok vagyunk, egységünk hosszú út, utazás a Föld felől az Ég felé.”

Mennyire volt fizikailag megterhelő az utatok?

– Nagyon. De nincsenek szabályok, amikor arra volt szükségünk, tudtunk magunknak örömet okozni: mikor már nagyon vágytunk egy kényelmesebb szálláshelyre, kivettünk szobát egy panzióban, ahol végre kádban fürödhettünk és meleg vacsorát ettünk. Egy kis időre a családomhoz is tettünk kitérőt a Zemplénben, mert édesanyám akkor ünnepelte a 70. születésnapját. Az egyik testvérem elszörnyedt, hogy tudok egyáltalán lábra állni ennyi gyaloglás után egy ilyen fájós, kisebesedett lábbal? De ha valamit, azt megtanultam a zarándoklat alatt, hogy bármilyen lábbal lehet gyalogolni – persze ha nem érte trauma, törés vagy szakadás - és mindig csak a következő lépésről kell dönteni: megyek még vagy megállok? Bírok még egy napot, avagy sem? És ahogy fogynak a kilométerek egymás után, egyszer csak azt veszem észre, hogy célba értem.

Milyen érzés volt megérkezni?

– Amikor megláttam a csíksomlyói templom tornyát, eufórikus érzések öntöttek el, sírtam és nevettem egyszerre. Ahogy jöttünk le a Hargitából, már messziről észrevettük a kéttornyú kegytemplomot, aztán még órákat mentünk előre szó szerint „toronyiránt”, 34 nap után, fáradtan, mégis boldogan, hogy csak eljutottunk idáig... Gombóc volt a torkunkban, hiszen öt hétnyi barangolás után végre megérkeztünk.

Furcsa lehetett ezek után hazatérni…

– Igen, ambivalens módon egyrészről boldogok voltunk, hogy láthatjuk a gyerekeinket, de a másik szemünk sírt, hogy ennek a rendkívüli utazásnak most vége szakad. Az első néhány hétben nem is nagyon tudtunk mit kezdeni magunkkal; másnap dolgoztunk, a túraruhákat felváltották az elegánsabb darabok, kénytelenek voltunk visszazökkenni a régi kerékvágásba. De azóta is vágyunk vissza, különösen most a pünkösdi búcsú után, mikor annyi képet és beszámolót láttunk csíksomlyói zarándokokról, köztük Molnár Levente operaénekesről, aki Máriapócsról indulva érte el Csíksomlyót. Ezért most nyárra is szervezünk egy zarándokutat, a Mária úton ezúttal nyugatnak indulunk, Mariazell-be.

Mennyire ismerted meg önmagadat a zarándokút során?

"Ha szilárdan állunk a lábunkon mindketten, és van közös célunk, akkor biztonságos egységben indulunk el, együtt, akár egymás kezét is fogva, a közös úton."

– Az a jó egy ilyen elvonulásban, hogy az ember lecsendesül, befelé figyel és elkezdi kielemezni a saját reakcióit és működését. Jó volt ráérezni arra például, hogy ha valamit elhatározok, azt képes vagyok véghezvinni, akkor is, ha nehéz. Az elmúlt években egyre több teret kap az elengedésre való ösztönzés, sokszor halljuk, hogy meg kell tanulnunk elengedni dolgokat. Ugyanakkor sok olyan élethelyzet van, amikor fegyelmezettségre és kitartásra van nagyobb szükség. Fantasztikus volt megélni, hogy szükség esetén össze tudom szorítani a fogamat és leküzdök akadályokat, a fizikai nehézség pedig egyúttal egy mentális felszabadultságot eredményez. Amikor olyan feladat kerül elém, amelyet elsőre nehéznek vélek, eszembe jut, hogy ha a zarándokutat képes voltam végiggyalogolni, akkor ezt is meg tudom csinálni. Sokkal jobban bízom magamban, mint előtte.

Mi a legnagyobb tanulság, amit már a magatokénak tudhattok?

– Ebben a XXI. századi túlszofisztikált, túlképzett világban az embernek jót tesznek a fizikai erőfeszítések; önbecsülés- és önbizalomnövelők, felszínre hozzák a hagyományos értékeket, a fegyelmezettség gyakorlásakor pedig előbb vagy utóbb, de megérkezik a sikerélmény is. Kár lenne gyermekeinket megfosztani ezektől az örömöktől, ezért fontos, hogy sok más mellett önuralomra és kitartásra is megtanítsuk őket, hiszen ezek segítenek abban, hogy jobban szeressék és értékeljék magukat. A másik pedig, ami nagy tanulság volt számunkra, az az „együtt menés”, amely a házasság egy nagyon szép szimbóluma. Ha összefonódunk a másikkal, instabil egység jön létre. Jobb, ha nem egymásra, hanem egy irányba nézünk. Ha szilárdan állunk a lábunkon mindketten, és van közös célunk – különösen, ha az egy templomtorony, irány az Ég – akkor biztonságos egységben indulunk el, együtt, akár egymás kezét is fogva, a közös úton.

További érdekes cikkeink: