Egy borongós őszi napon az uszodában találkoztam Bogival, aki a reggeli edzése után is olyan kedvesen és mosolygósan fogadott, hogy az felért egy verőfényes napsütéssel. Cseppet sem látszott rajta, hogy már túl volt egy 1 órás kondis, meg egy 2 órás úszótréningen.  

Nemhiába, egy olimpiai bronzérmes, világbajnok és hétszeres Európa-bajnok úszóval készültem beszélgetni… Bogi elmondása szerint a nyári szünet után idén a szokásosnál később kezdte újra az edzéseket. Augusztus végén ugyanis férjhez ment a szerelméhez, a szintén válogatott úszó Telegdy Ádámhoz, és a nászút érthetően elsőbbséget élvezett a medencébe való visszatéréssel szemben.  

Hol töltöttétek a mézesheteket?  

– Nászútra Hawaiira mentünk, de előbb, az esküvő után egy erdélyi túrával kezdtünk: szerveztünk egy egyhetes kirándulást a barátainkkal. Kenderesi Tomival (olimpiai bronz-, valamint Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes úszó – a szerk.) és a párjával, valamint Horváth Dáviddal (Európa-bajnoki ezüstérmes úszó – a szerk.) és a barátnőjével hatosban keltünk útra. Több helyen is megfordultunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Ők mind a négyen először jártak Erdélyben, én pedig igazán élveztem, hogy megmutathatom nekik a második otthonomat.  Kétéves voltam, amikor a szüleim elváltak, és kettesben maradtam anyukámmal, míg apukám Erdélybe költözött. Kolozsvár közelében, egy kis faluban lakik, de a távolság ellenére igazán szoros a kapcsolatunk. Gyerekkoromban, amikor csak tehettem, nála töltöttem az iskolai szüneteket, és felnőttként is igyekszem évente legalább egyszer meglátogatni a kinti családomat, barátaimat. Erősen kötődöm Erdélyhez, és ott tudok igazán kikapcsolódni.  

Visszatérve a nászútra…  

– Mindkettőnknek nagy álma volt, hogy egyszer az életben eljussunk Hawaiira, és most úgy voltunk vele, mikor máskor valósítsuk meg a közös álmunkat, ha nem a nászutunkon. Egy ismerősünk segített az út szervezésében. Odafelé Los Angelesben álltunk meg két napra, visszafelé pedig San Franciscoban, ami azért is volt jó, mert egyébként borzasztó sokáig tart az út Hawaiira. Odakint jobbnál jobb programokat szerveztünk, megtanultunk szörfözni, és közben pihenni is tudtunk. A nászút fantasztikusan sikerült, eddigi életünk legjobb két heteként emlegetjük. Szeptember végén jöttünk haza, és október elején kezdtük el az edzéseket. Normál esetben egyébként már szeptember elején indul a felkészülés, úgyhogy idén hosszabb pihenő jutott, főleg nekem, mert én júliusban kihagytam az Európa-bajnokságot. Ötéves korom óta úszom, de sosem volt még ilyen hosszú nyári szünetem. Nem volt könnyű visszarázódni a „vizes” hétköznapokba, ami nálam heti szinten összesen 10 úszó- és 4 kondis edzést jelent. Ez most nyilván soknak hangzik, de már megszoktam, hiszen ebben nőttem fel.  

Gyerekkorodban sosem lázadtál a hajnali tréningek, és egyáltalán, a szigorú időbeosztás ellen?  

– Nem, sőt. Kiskoromban nemigen foglalkoztam ezzel, mert számomra ez volt a természetes. Már ötévesen tudtam, hogy „nagy úszó” akarok lenni, miután megnéztem az Egerszegi Krisztináról szóló portréfilmet. Aztán még jó néhányszor megnéztem, mert annyira tetszett, és én is olyan akartam lenni, mint ő. Így kezdődött az úszás iránti szenvedélyem. Márpedig Krisztina ötszörös olimpiai bajnok, tehát már a kezdet kezdetén tudtam, ha utol akarom érni őt, akkor komolyan kell vennem az edzéseket. Nekem óvodás koromtól kezdve az úszásról szólt az életem, és nyilván mellette iskolába jártam. Hozzáteszem, anyukám nélkül mindez nem ment volna. Ő volt az, aki rengeteg áldozatot hozott azért, hogy én valóra válthassam az álmaimat, ugyanakkor sosem éreztette velem, hogy neki ez plusz fáradtságot vagy nehézséget jelentene. Pedig már gyerekfejjel is tudtam, hogy mindaz, amit értem tesz, sok szempontból rendkívül megterhelő számára, főleg úgy, hogy egyedül nevelt. Úgyhogy abszolút ő a történet hőse ebből a szempontból, nélküle biztosan nem tartanék ma itt.  

Mikor találkoztál először Egerszegi Krisztinával?  

– 2010-ben, amikor a szingapúri ifjúsági olimpiára mentünk, ahová ő is elkísérte a csapatot. Nekem ez hatalmas örömöt jelentett, egyrészt, mert láthattam őt élőben, másrészt mert ott volt az uszodában és szurkolt nekünk. Azon az ifi olimpián nyertem 2 aranyérmet meg 1 ezüstöt, úgy, hogy ő ott ült a lelátón. Tehát az első találkozásunk óriási élmény volt számomra. Egyébként azóta is tartjuk a kapcsolatot, Krisztina nagyon kedves, minden versenyem után kapok tőle egy üzenetet. Pont olyan ember, amilyennek abban a bizonyos dokumentumfilmben megismertem. Csodálatos példakép ő számomra.  

Élsportolóként nyilván kellőképpen céltudatos gyerek/fiatal voltál.  

– Abszolút. Már egészen kiskoromtól mindig arra összpontosítottam, hogy mi a következő verseny, és hogy ott mi a célom. Ahogy cseperedtem, egyre inkább a nagyobb versenyek lebegtek előttem célként, később pedig már „csak” az olimpia…  

A pályafutásod alatt sosem éltél meg mélypontot?  

– Dehogynem, akadt pár hullámvölgy, de nagyon szerencsés vagyok, mert ahogy hallom az úszótársaimat nyilatkozni, nekik jellemzően sokkal több nehéz időszakuk volt, és sokkal többször jutottak el arra a pontra, hogy már abba akarják hagyni az úszást. Nekem egyszer volt egy komoly megtorpanásom, de igazából akkor sem akartam abbahagyni. 2013-ban kaptam egy szemideggyulladást, ami eléggé megviselt. Kórházban is töltöttem öt napot, és ez lelkileg is rosszul érintett, ráadásul utána pár hónapig nem volt szabad edzenem. Abból a kényszerpihenőből rendkívül nehezen jöttem vissza: akkor és ott megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy ez ennyi volt. De hál’ istennek a körülöttem lévő emberek, a családom, a barátaim, a sporttársaim nagyon jó és pozitív hatással voltak rám, mert végül sikerült kijutnom a mélypontról.  

Mivel a napjaid jelentős részét az uszodában töltötted, gondolom, a baráti köröd is a sporttársaid közül verbuválódott.  

– Valóban, nagyon érdekes, mert nekem inkább az uszodában lett „osztályom”, az iskolai osztálytársaimmal sosem volt olyan szoros a kapcsolatom, mint az úszótársaimmal. Igen kevésszer tudtam részt venni az iskolai osztálykirándulásokon és az egyéb programokon. A gimnáziumi szalagavatómra például egy edzőtáborozás miatt nem tudtam elmenni. Sok mindent kihagytam, de az úszás kárpótolt mindezekért.  

A férjed, Ádám mikor és hogyan került a látókörödbe?  

– Mivel ő is úszó, sokszor megkérdezik tőlünk, hogyan ismerkedtünk meg, de igazából egyikünk sem tudja felidézni az első találkozásunkat. Nyilván az uszodában, valószínűleg valamilyen verseny kapcsán futottunk össze először, de ennél konkrétabb pillanatra egyikünk sem emlékszik.  Egyszerűen csak ismertük egymást az úszás világából, aztán idővel egyre többet beszélgettünk, és egyre több időt töltöttünk együtt, mígnem 2016-ban összejöttünk (mosolyog). Úgy gondolom, nagyon szerencsések vagyunk, hogy így sportágon belül találtunk egymásra, hiszen mindketten ugyanabban a közegben élünk, és így könnyen megértjük a másik örömét, bánatát, problémáit, kételyeit, rosszabb napjait, és jobban tudjuk támogatni egymást, mint ha az egyikünk nem lenne élsportoló. Boldog vagyok, hogy a sors így hozta, mert nem véletlen, hogy mi ketten megtaláltuk egymást. Ádámmal hamar egymásra hangolódtunk, és fél év után összeköltöztünk.  

A házasság korábban is szóba került köztetek?  

– Már a kapcsolatunk elejétől fogva éreztük, hogy nagyon jól működünk együtt, hogy mi ketten igazán jó párost alkotunk, és hogy a szövetségünk valószínűleg hosszú távra szól. Mindkettőnk számára nyilvánvaló volt, hogy egyszer össze fogunk házasodni, sokszor beszéltünk is róla.  

Mi az, ami leginkább megfogott Ádámban? A külseje mellett…  

– Számomra nem a külső az első, ami egy férfinél igazán meg tud fogni. Nyilván az is számít, de az, hogy kiváló humorérzéke van, sokkal jobban imponált. Ádám nagyon könnyen meg tud nevettetni, és imádok nevetni, imádom a humort, mert így nőttem fel. Anyukám és apukám is kimondottan jó humorú emberek, úgyhogy nekem ez volt a legfontosabb. Meg az, hogy Ádám rendkívül intelligens. Nyilván külsőre is nagyon tetszik (mosolyog), de valójában a humorérzékével vett le a lábamról.  

Ő mennyire romantikus alkat?  

– Abszolút az. Érdekes módon nálam sosem volt „feltétel”, hogy a majdani férjem romantikus típus legyen, de ő történetesen az. Amióta együtt vagyunk, azóta jöttem rá, hogy ez is fontos, és hogy így az igazi, hogy Ádámnak van egy romantikus énje: teljesen váratlan pillanatokban meg tud lepni egy csokor virággal, vagy, ha tudja, hogy rossz napom volt, akkor hoz egy szál rózsát. Azért az nagyon jó érzés, ha ilyen társa, férje van az ember lányának (mosolyog).

Amikor 2020-ban megkérte a kezed, meglepődtél, vagy titokban már számítottál rá?  

– Azt tudtam, hogy egyszer meg fogja kérni, tehát nem maga a tény lepett meg, de akkor és ott, abban az étteremben, ahol az eljegyzés történt, egyáltalán nem számítottam rá, mert Ádám ügyesen titokban tartott mindent. Ráadásul én szerveztem a szóban forgó családi összejövetelt, úgyhogy még csak a gyanúja sem merült fel bennem annak, hogy bármi is készülődik. Utólag derült ki, hogy Ádám közben végig a háttérben munkálkodott. Úgyhogy nagyon jól jött ki az egész, és ott a helyszínen tényleg meglepődtem.  

Hogy sikerült az esküvőtök?  

– A szervezésekor próbáltam semmire nem rágörcsölni, csak az volt a fontos, azt tartottam szem előtt, hogy legyen egy felejthetetlen bulink, jó hangulatban, finom ételekkel, ennyi. Nagy örömömre teljesült mindegyik kívánságom (nevet). Nyíregyháza mellett, egy kis faluban, Biriben tartottuk az esküvőt és a lagzit. A helyszínválasztásnak nem volt különösebb jelentősége, korábban több szóba jöhető helyszínt megnéztünk, és mindkettőnknek ez tetszett a legjobban. Az eseményen a családjaink és a barátaink ünnepeltek velünk, egy igazán kötetlen bulin. Az egész szuper jó hangulatban telt, nagyon-nagyon élveztük.  

Mondhatni, ilyenkor „kötelező” kérdés következik, de engem tényleg érdekel, hogy élsportolóként mit gondolsz a gyermekvállalásról. Mert nyilván amíg aktívan versenyzel, addig az ezirányú terveidet nem tudod függetleníteni az úszástól.   

– Mindkettőnk számára mindig is egyértelmű volt, hogy szeretnénk gyerekeket. Azt is tudom, hogy nálam ez a terv majd az úszás után tud megvalósulni, mert ha most szeretnék babát vállalni, akkor legalább egy évet kihagynék, és onnan iszonyú nehéz visszajönni. Mindig úgy képzeltem, hogy ha majd befejezem a pályafutásomat, akkor következik a családalapítás. A párizsi olimpiáig tervezek úszni, bár lehet, hogy még utána is lenne kedvem folytatni. Addigra már 31 éves leszek, és akkor már fontosabb lesz számomra az, hogy gyerekünk legyen. Azt gondolom, hogy akkor nyugodt szívvel mondhatom majd, hogy most már úsztam eleget, és valahol meg kell húzni a határt.  

Ha jól sejtem, a legnagyobb álmod az olimpiai aranyérem.  

– Igen, azt tűztem ki magamnak célként, hiszen ötéves korom óta arról álmodozom. Most is azt gondolom, hogy a legmagasabbra kell helyezni a lécet, és meg kell tenni minden tőlünk telhetőt azért, hogy elérjük a vágyott célt, de az évek során bizonyos dolgok már egy kicsit átfogalmazódtak bennem. Most már úgy érzem, hogy nem csak akkor leszek elégedett a pályafutásommal, ha egy olimpiai arany koronázza meg azt. Nagyon vágyom rá, de már nem gondolom, hogy csak akkor és attól lesz teljes az életem, ha az ötkarikás játékokon a dobogó legfelső fokán állok. Természetesen az a célom, és az is biztos, hogy igyekszem mindent kihozni magamból, de ha Párizsban „csak” ezüst-, vagy bronzérmes leszek, vagy ha megint 4. helyezést érek el, akkor ennyire telt az erőfeszítéseimből… A lényeg, hogy megtegyek mindent azért, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsam.  

Mivel töltitek legszívesebben a szabadidőtöket?  

– Nagyon szeretünk sorozatokat nézni, mert azt össze tudjuk kötni a pihenéssel, amire mindkettőnknek nagy szüksége van. Társasjátékozni is szeretünk, kettesben is, meg a barátainkkal is. Nekem nincsen hobbim, Ádám viszont sok mindennel foglalkozik kedvtelésből, úgyhogy én többnyire amolyan segítőként asszisztálok a szenvedélyeihez (mosolyog). A férjem imád asztaloskodni, és készített már jó pár dolgot otthonra, csak jelenleg nincs elég helyünk… De Ádám megígérte, hogy a későbbiekben, ha majd lesz egy nagyobb házunk, akkor mindenfélét „gyártani fog”. Emellett szívesen baristáskodik (barista jekentése: a kávékészítés mestere – a szerk.), és a lelkesedése egyre inkább átragad rám is, tehát mindenbe „magával húz” egy picit. Imád sakkozni is, úgyhogy most én is elkezdtem sakkozgatni. És nem utolsósorban nagyon érdekli a fotózás, úgyhogy ő azt élvezi, hogy sokféle területen kiteljesedhet. Mindezek mellett van két cicánk, velük is kell foglalkozni, úgyhogy a medencén kívül sem unatkozunk.  

Az előbb azt mondtad, hogy a 2024-es párizsi olimpia után készülsz befejezni a versenyzői pályafutásodat. Milyen terveket szövögetsz az úszás utáni életedre?  

– Szívesen foglalkoznék úszásoktatással és tanítanék kicsiket, 4-5 éves gyerekeket, hogy megszerettessem velük ezt a szép sportot. Ez a terület különösen érdekel, mert ebben abszolút el tudom képzelni magam. Egyébként pszichológiát tanulok az ELTE-n, már jó pár éve, és szeretném befejezni, csak az úszás mellett nehezen haladok vele. Alapvetően sportpszichológusnak készültem, de időközben más terveim is lettek. Nem engedtem el teljesen ezt a vonalat, csak jelenleg van, ami jobban érdekel. Most úgy érzem, inkább oktatnék, és igazából más területeken is „mozgolódnék” egy kicsit, méghozzá Ádámmal karöltve. Szeretnénk alapítani-elindítani egy saját sportmárkát, emellett tervezzük azt is, hogy nyitunk egy kávézót. Tehát vannak elképzeléseink, ötleteink és vágyaink arra vonatkozóan, hogy mi mindenben próbálnánk ki magunkat, aztán majd meglátjuk, mibe vágunk be. Mindenesetre nagyon jó érzés együtt tervezgetni a jövőnket!