Monostory Margit derűsen újságolja: számára nem is kezdődhetett volna szebben az idei év, hiszen január második felében megszületett az első unokája. 

– Ábel nagyon szépen fejlődik, mostanra már egészen jól összeszoktak az anyukájával – meséli az újdonsült nagymama. – Számomra szívet melengető érzés anyaszerepben látni a lányomat. Egyrészt, mert a fiatalkori önmagamat látom benne, másrészt már régóta készültem arra, hogy nagymama leszek, úgyhogy amikor Annamária bejelentette, hogy kisbabát vár, nagy örömmel és könnybe lábadt szemmel fogadtam a hírt. A lányommal nagyon szoros a kapcsolatom, és így a várandóssága alatt minden kérdésével hozzám fordult először. Igyekeztem megnyugtatni őt, enyhíteni az esetleges aggodalmát, a szorongását, és persze megosztottam vele az én egykori élményeimet, amivel egy kicsit újraéltem a saját várandósságomat.  

„Fontos, hogy saját tapasztalatokat szerezzenek” 

Margit elmondása szerint a lánya ugyanolyan aggódós anyuka, mint amilyen ő volt annak idején – ebben is hasonlítanak. 

– Ha Annamária bármivel kapcsolatban tanácsot kér tőlem, akkor természetesen elmondom a véleményemet, de szem előtt tartom, hogy édesanyaként ő a legilletékesebb a saját kisbabája szükségleteit illetően, és azzal segíthetek legjobban neki, ha abban és úgy segítek, ahogy azt ő kéri. Tiszteletben tartom a lányom és a vejem elképzeléseit, nevelési elveit, hiszen fontos, hogy újdonsült szülőkként saját tapasztalatokat szerezzenek. Annamária elfogadja a tanácsaimat, és szeretné ugyanúgy nevelni a kisfiát, mint ahogy én neveltem őt és az öccsét. Egyre ügyesebben bánik a picivel, és ahogy látom, ő is elsősorban az anyai ösztöneire hallgat, úgyhogy szerintem nagyon jó anyuka lesz!  

A boldog és büszke nagymama azt is hozzáteszi: egy házban lakik a lányáékkal, és ebből a „kiváltságos” helyzetből adódóan naponta találkozik az unokájával.  

– Napközben ugyan dolgozom, de így, hogy Annamáriáék a „szomszédban” laknak, munka után mindig számíthatnak rám, ha segítségre van szükségük.   

„Nagyszülőnek lenni ajándék” 

Margit már most rengeteg tervet szövöget az unokájával kapcsolatban.  

– Sokat fogunk, játszani, kirándulni, mesét olvasni, és természetesen meg fogom sütni neki a kedvenc süteményeit – teszi hozzá mosolyogva. – Nagymamaként könnyű helyzetben vagyok, mert nagyszülőnek lenni ajándék, különleges „feladat”: jóval kevesebb rajtam a nyomás, mert a felelősség a fiataloké, miközben aktívan részt vehetek az unokám életében. Valószínűleg bizonyos dolgokban engedékenyebb leszek Ábellal, mint a szülei. Legalábbis annak idején ezt láttam az anyukámon, aki elég szigorúan nevelt bennünket a testvéreimmel, míg az unokáival sokkal megengedőbb volt. Igazi nagymamiként órákon keresztül játszott velük, rengeteget mesélt nekik, és mindenben a kedvüket leste. A gyerekeim nagyon kötődtek hozzá. Én is ilyen nagyi szeretnék lenni!  

Megbarátkozni a változással 

A női identitásban is változásokat hoz, amikor egy asszony nagymamává válik. Milyen lelki folyamatok mennek végbe egy nőben, amikor megtudja, hogy nagymama lesz?  

– A nagyszülőség talán véglegesen lezárja a pusztán szülői, felnőtt-létet; sokan az időskor végérvényes kezdetének tekintik – magyarázza Polányi Viktória tanácsadó szakpszichológus. –  A nagyszülő életében a társadalmi normák szerint már sokkal hátrébb van a helye a női identitásnak, szexuális kisugárzásnak, saját kedvteléseknek; ugyanakkor előtérbe kerül a gondoskodás, alkalmazkodás, egyfajta „szolgálat”; amellyel a hosszú, ledolgozott évek után éppen felszusszanó (vagy felszusszanni készülő) nők egy része – érthető módon – nehezen tud azonosulni. 

Az, hogy az újdonsült nagymama könnyen vagy ellenkezőleg, nagyon nehezen fogadja az életciklusváltást, a nagymamává válást folyamatát, sok mindentől függ. 

Hiszem, hogy a korábbi élet minősége – és így a pozitív, vagy éppen negatív életszemlélet is – talán a legfontosabb meghatározója annak, hogy valaki mennyire könnyedén éli meg ezt a szerepkör-váltást – teszi hozzá a szakember. – Ha a felnőtt életünk nem kompromisszumok végeláthatatlan soráról szólt, amelyek alól a nyugdíjas évek fellélegzést hoznak; sokkal inkább tudatosan, élményekkel telten és a pillanattal elégedetten éltük az életünket, az sokat segíthet abban, hogy meg tudjunk barátkozni a változással – hiszen nem kell azt éreznünk, hogy kihagytunk bármit is. A nagyszülővé válás folyamata nyilvánvalóan családi rendszerbe ágyazottan valósul meg, és ebben nagyon lényeges szerep jut a leendő szülőknek is: mennyire vonják be a leendő nagyszülőket a babavárásba, milyen elvárásokat, igényeket vagy szabályokat, határokat fogalmaznak meg velük kapcsolatban; mennyire tud a várakozás felszabadult lenni – szemben az esetleges aggodalmakkal, feszültséggel. 

„Segítsünk abban, amiben kérik”  

Vajon mi a helyes hozzáállás az unoka megszületésekor? 

– Nagyon fontos, hogy a várandós vagy szülés előtt álló családot ne „riogassuk” saját esetleg negatív megéléseinkkel, engedjük, hogy a saját élményeiket, tapasztalataikat, elveiket alakítsák ki a témában. Ne akarjuk rájuk erőszakolni még merő jószándékból sem a sajátunkat – hangsúlyozza Polányi Viktória. – Szavazzunk bizalmat a fiataloknak; higgyük el róluk, hogy – mint mindenki – ők is a lehető legjobbat akarják a gyermeküknek, családjuknak. Segítsünk abban, amiben kérik. Kérdezzük meg, hogy mire volna szükségük. Kritika helyett beszélgessünk a friss szülőkkel, és értsük meg a szempontjaikat, mielőbb bírálnánk őket. Tartsuk tiszteletben az általuk meghúzott határokat – térben, időben, a beavatkozásunk mértékében; hiszen mindezzel emeljük a szülői minőségben megélt önértékelésüket, önbizalmukat, sikerélményüket, ez pedig egyenesen vezet a kiegyensúlyozott családi lét és egy mosolygós kisbaba felé. 

Mi határozza meg, illetve mi befolyásolhatja azt, hogy a nagymama-nagypapa milyen mértékben vehet majd részt az újdonsült család életében? 

– Elsősorban az újdonsült család közös igénye, szükségletei kellene, hogy meghatározóak legyenek ebben a kérdésben – jegyzi meg a tanácsadó pszichológus. – Fontos, hogy nagyszülőként tiszteletben tartsuk a gyermekünk családjának kereteit, kéréseit, határait; és hogy igyekezzük a valós igényeikre, szükségleteikre reagálni. Ennek a legjobb módja, ha kérdezünk, majd figyelmesen meghallgatjuk és tiszteletben tartjuk a fiatalok válaszát. Tehát nem viszünk háromfogásos ebédet, ha inkább maguknak főznének – de örömmel elvisszük egy sétára a babát, amíg anya a konyhában „relaxál”. 

Anyósként nehezebb a helyzetünk? 

Sokakban felmerülhet a kérdés: mennyiben jelent másféle feladatokat egy nőnek, ha a lányának születik gyermeke, mint ha a fiának? 

– Ez nagyban függ a családi viszonyrendszertől, kapcsolatoktól – mondja a szakember. – Lányos édesanyaként talán szorosabb lehet az a bizalmi kör, amibe a gyermekünk beenged minket, hiszen a szülés és a gyermekágy körüli teendők közül sok a meglehetősen intim, bensőséges folyamat, amelyeket az újdonsült édesanya sokszor szívesebben oszt meg saját édesanyjával, származási családjával. Ugyanakkor anyósként is – a menyünk kéréseinek, határainak, véleményének tiszteletben tartásával – hasonló, vagy akár ugyanolyan szerepkörben lehetünk, ha eddig is megfelelően ápoltuk a fiatalokkal való kapcsolatunkat. 

Könnyen elfogadta a nagymamaszerepet 

Szűcs Ibolya, ha akarná, sem tagadhatná: immár 16 hónapja kevesebb hálás téma létezik számára, mint amikor az imádott unokájáról, Milláról mesélhet.  

– Abban a pillanatban, ahogy meglát, rögtön mosolyogni kezd, és láthatóan örül nekem – jellemzi a pici lánnyal való kapcsolatát. – Millus szépen fejlődik, igazi energiabomba, egy kis örökmozgó, és bár már jó ideje stabilan jár, igazából nem is megy, hanem inkább szalad, borzasztóan fürge. Elég öntörvényű gyerek, biztosra veszem, hogy vagány kislány lesz, már most is annyi energiával bír, mint 10 fiú.  

– Attól kezdve, hogy az egy szem fiam, Márkó felnőtt, mindig azt vártam, hogy mikor lesz unokám, mikor lesz újra kisgyerek a háznál. Mintha megéreztem volna, hogy viszonylag fiatalon válok nagymamává. Márkó fiam 25 évesen lett édesapa: annak idején én is pont ennyi idős voltam, amikor ő született. Egyáltalán nem bánom, hogy 50 évesen ért utol a nagymamaság, nagyon könnyen elfogadtam ezt a szerepet, mert számomra csak pozitív érzéseket hozott ez a fordulat.  

„Büszke vagyok a fiamra” 

Ibolya elmondása szerint mindig is tudta, hogy segítőkész nagymama lesz, és azt is, hogy szeretne fontos és meghatározó szereplője lenni az unokája életének.  

– Az első időkben nyilván gyakrabban mentem a fiamékhoz, hiszen a pici baba mellett elkélt a segítség. Ma is igyekszem segíteni nekik, amiben tudok, és ahogy a munkám engedi, de próbálok odafigyelni arra, hogy semmiképpen ne telepedjek rájuk. Úgyis szólnak, ha szükségük van a segítségre. Ha hívnak, akkor örömmel megyek, ha ők jönnek, akkor szeretettel látom őket. 

– Az elején nem tudhatjuk, hogy a gyerekünkből milyen szülő válik, de nagyon büszke vagyok a fiamra, mert maximálisan teljesíti az apai feladatait, nagyon odafigyel a kislányára, és abszolút kiveszi a részét a gyerek körüli teendőkből. Millus születése előtt is nagyon szoros volt a viszonyunk, és ez most sincs másképp. Változatlanul napi kapcsolatban vagyunk, azzal a különbséggel, hogy most már a beszélgetéseink háromnegyed részében a kis tünemény a téma… 

Amikor Ibolyától azt kérdezem, hogy fiús anyukaként felmerült-e benne, hogy a baba körüli teendőknél és segítségnyújtásnál, főleg eleinte, egy picit háttérbe szorulhat a menye édesanyjához képest, elmosolyodik.  

– Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben ez a gondolat, már csak azért is, mert az ismereteségi körömben több ilyen példát is láttam, de bíztam Márkóban és abban, hogy ő is azt szeretné, hogy én is helyet kapjak az első sorban. Szerintem, ha egy anyának jó a kapcsolata a fiával, és ha a fia jó házasságban él, akkor nem merül fel, hogy a két nagymama rivalizáljon.  

Visszaköszön a múlt 

Ibolya azt is hozzáteszi: számára különös, ugyanakkor szívmelengető érzés, hogy nagymamaként az unokájával újra átélheti azt, amit annak idején édesanyaként a fiával átélt. 

– Annak idején ugyanazokat a dalokat énekeltem Márkónak, mint amiket most Millusnak dúdolok, előjönnek a mondókák, előkerülnek a fiam régi építőkockái, a kedvenc játékai – sorolja. –Valóságos deja vu érzésem támad, szinte visszacsöppenek a fiam gyerekkorába, és újra átélem az anyaság érzését, ezúttal a kisunokám által. Sőt, a saját gyerekkorom is gyakran eszembe jut, merthogy nagyon szeretek bolondozni az unokámmal, megkacagtatni Millácskát. Az anyai nagymamám, aki borzasztóan szeretett engem és a testvéreimet, és mindenre képes volt értünk, ugyanilyen volt. Imádtuk, amikor négykézláb mászva kergetett bennünket fel s alá a szobában, és miközben Millussal mi is nagyokat hancúrozunk, az unokám gyöngyöző kacaját hallgatva mindig eszembe jut Ica mamám… Valahogy bekódoljuk magunkba azokat a pozitív élményeket, amiket gyerekkorunkban kapunk a nagyszüleinktől, és azt adjuk tovább az unokánknak. Millus érkezésével egyfelől megkaptuk a „jövőt”, és közben az ő létezésének köszönhetően a múltunkból is sorra visszaköszönnek dolgok – teszi hozzá Ibolya, aki le sem tagadhatná, mennyire élvezi a nagymamaszerepet.  

– Habár Millus még nem beszél érthetően, azért nagyon is tudja mondani a magáét. Igaz, hogy csak ő ért azon a nyelven, amelyen társalog, mi legfeljebb a hangsúlyokból tudunk következtetni arra, hogy mit is szeretne közölni. Nagyon várjuk, hogy megértsük, amit mond! Márkóékkal szinte tapsolunk minden egyes értelmesnek tűnő szavacskánál, amit az unokám kiejt a száján. Minden apróságnak annyira tudunk örülni nála! Amióta az unokám megszületett, ő került az első helyre a fontossági sorrendben, ő lett az életünk középpontja, és ez így van rendjén.