Minden szülő rémálma. Legalábbis remélem, hogy nem vagyok egyedül ezzel a félelmemmel. Tipikusan az az időszak, amiről tudja az ember, hogy létezik, azt is tudja, hogy nem úszhatja meg, sőt, még azt is, hogy nem lehet rá igazán felkészülni, de mégis reméli, hogy majd az ő gyereke más lesz. Hiszen eddig olyan bújós volt, olyan kedves, minden úgy volt tökéletes, ahogy anya, apa, vagy mama mondta… Az nem lehet, hogy szinte egyik percről a másikra ez megváltozzon! Nem történhet meg, hogy egy tündérke hirtelen kis, durcás manóvá változzon, akinek semmi nem jó! Nos, azt kell mondjam, hogy nagyon is lehet! Az én kis csalogányom ráadásul hozta a tankönyvi példát, amiben azt írták, hogy 2 éves kora körül várható. Körül? Nálunk pont 2 éves korában. Megünnepeltük a második születésnapját, és másnap úgy ébredt, hogy akkor mostantól dacos. Lehet, hogy titokban egy kis zseni, és ő is olvasta a szakirodalmat.

Mindenesetre az elmúlt 10 nap nagy kihívás volt számomra, mert én azért jobban a lelkemre vettem a visszautasításokat, mint a család többi tagja. Talán azért is, mert még mindig lelkiismeretfurdalásom van, hogy sokat dolgozom, és nem vele töltök minden időt. Az eszemmel tudom, hogy nem kellene ezen rágódnom, hiszen sok édesanya kénytelen dolgozni, azt is tudom, hogy a nagyvárosi létben képtelenség egy fizetésből fenntartani egy családot. Még azt is tudom, hogy mindig a legjobb kezekben van, amíg én távol vagyok. Az eszemmel mindent tudok. Mégis belesajdul a szívem, amikor elutasít. Pár napja forgattuk a legújabb dalom videoklipjét. Nagyon hosszú nap volt, és alig vártam, hogy este megölhessem Hannikámat. Egész úton a kocsiban már arra hangolódtam, hogy hazaérek, ő elém rohan, átölel a kis kezeivel és én elmesélem neki, milyen gyönyörű helyeken jártunk, milyen csodákat láttunk. Korábban még akkor is átszellemülten figyelt, ha nem értette pontosan, mit beszéltem, de az én lelkesedésem átkúszott rá is. Most is erre számítottam. És akkor jött az első hatalmas pofon. Egyáltalán nem futott elém. Ok, ha Mohamed nem megy a hegyhez, hát a hegy megy Mohamedhez, gondoltam, odasomfordáltam hozzá és próbáltam felvenni a kapcsolatot a látszólag közömbös gyerekemmel, aki a babájával játszott. Lehet, hogy hülyén hangzik, de azt éreztem, hogy szándékosan ignorál, és azt várja, hogy epekedjek a kegyeiért. Az a borzasztó, hogy ezzel együtt gyakorlatilag el is kezdtem epekedni a kegyeiért. „Anya kis csalogánya, hiányoztam Neked?” NEM! … „Anya is játszhat a babáddal?” NEM… „És a macikával?” NEM…

Összetörtem. Teljesen tehetetlen voltam. Később ráadásul még megforgatta a tőrt a szívemben, amikor altatásnál nem volt hajlandó a kezemben maradni, inkább befordult a fal felé és egyedül aludt el.

Eszembe jutott, amikor a szeparációs szorongás időszakában órákat csimpaszkodott belém, mielőtt elaludt volna. Hányszor kívántam, hogy bárcsak már néha egyedül is elaludna! Hát nem hittem volna, hogy valaha azt az időszakot fogom visszasírni. Tegnap jött el az eddigi mélypont, amikor már majdnem papot hívtam, hogy kiűzze a démonokat a Mariból. Olyan hisztit lerendezett, amilyet én legmerészebb álmaimban sem tudtam elképzelni. Borzasztó volt szembesülni vele, hogy óráknak tűnő hosszú percekig nem tudtam lenyugtatni, illetve helyesbítek, akkor sem én nyugtattam le, hanem anyu. Én egy darabig próbálkoztam, aztán bevallom, feladtam, zokogva otthagytam anyukámra, akinek végül nagy sokára sikerült megnyugtatnia. Egy világ omlott össze bennem. Úgy éreztem, hogy Hanni már nem szeret, és talán soha többet nem is fog. Hiába olvasgattam a neten fellelhető cikkeket a témában, melyek mind leírták, hogy ez normális, hogy a gyerekek életében ilyenkor megjelenik a nagybetűs ÉN, hogy még nem tudják úgy kifejezni magukat, engem semmi nem tudott meggyőzni arról, hogy a lányom engem még szeret, és nem azért büntet, mert nem tudok minden percben vele lenni.  Persze Gáborral még rosszabb a helyzet, de ő valahogy ezt is olyan lazán veszi. Szokta mondani viccesen, hogy a tápláléklánc legaljára került, mert vitathatatlan, hogy amikor anyu nincs ott, akkor azért én lépek az első helyre, és Gábor kerül az én pozíciómba, magyarul neki mond mindenre nemet, őt hárítja minden helyzetben. A dolog érdekessége, hogy amikor csak Gábor van vele, akkor nála nincs hiszti. Ezt még meg kell fejtenem. A lényeg sajnos az, hogy a lányom tökéletesen hozza a dackorszakra jellemző összes tünetet. Akár róla is nevezhetnék el.

A szakemberek szerint nem lehet megmondani, hogy ez az állapot mennyi ideig szokott tartani, de akár négy, azaz négyéves koráig is elhúzódhat, ami azt jelenti, hogy ha két éven belül kihullik az összes hajam, legalább tudjátok, hogy miért… Arra sincs pontos recept, hogy szülőként hogyan lehet ezt kezelni, úgyhogy, ha valakinek van ötlete a témában, semmiképpen ne tartsa magában! Várok minden bevált tanácsot, praktikát, varázslatot, csodaszert, ami megoldás lehet arra, hogyan élje túl a család a dackorszakot?!