Mérték – az érték?

Élvezettel néztem Bárdosiék videóját és bevallom, rögtön sorra is vettem, hogy mi mit teszünk ellene, akarom mondani érte – mármint gyermekeim egészségéért, nyugodtságáért, és egyúttal a világ értelmezésének vérkeringésben maradásáért. Mert szerintem a végletek nem működnek. Sem a teljes tiltás, sem a gyerek önszabályozó (van ilyen?) képességére való hagyatkozás. Valami más kell, miközben egyetlen szülő sem szeretné, ha gyermeke(i) hátránnyal indulnának a társadalomba való beilleszkedéskor, nem ismernék – értenék – és használnák naprakészen azt a technológiát, ami az ő életüknek már nem szerves, hanem fundamentális része.

A mi receptünk egyszerű: tiltás helyett tűrés – napirend szerint

Reggel, ébredés és kakaó után, hogy legyen nekünk is tíz percünk magunkra, no meg a reggeli elkészítésére, igen, mi bekapcsoljuk a tévét. A karantén óta megnövekedett népszerűséggel a Mancsőr-járat megy – igaz, nekem már a főcímtől borsódzik a hátam és számos alkalommal kell a kicsiket csendesebbre intenem, mert valahogy a gyerekeket leginkább megszólító filmek mind jelentős effektekkel készülnek, állandó zizzenésben tartva őket. Csoda, hogy a Mesetárba folyamatosan feltöltött meséket – még akkor is, ha apa olvasta őket fel – csak apa hangjának felismeréséig képesek fogyasztani? Szóval reggel tévé. Utána reggeli, és olyan játék, ami fejleszt. Ma éppen festünk, színezünk. De gyurmázni is szoktunk, együtt sütni, krétával aszfaltra rajzolni, építeni, vagy számolósat játszani. Előző héten kezdtük, és szerintem erre a hétre is kitart, hogy a Föld napját ünnepeljük. Ebben nagy segítség (lenne!), ha a gyermekeink nevelését normál időkben magukra vállalók videókkal, leírt anyagokkal, vagy éppen átküldött dokumentumokkal segítenek. Szóval játékos nevelés, utána pedig sportolás. Vagy apával kondi, szökdelés, vagy biciklizés, vagy séta, vagy…nem sorolom. Kütyü legközelebb ebédkor van, egy-egy mesét megnézhetnek, amíg ebédelnek. Mi ekkor tudunk egyrészt leülni velük és enni, másrészt ekkor tudunk kicsit ráfordulni a délutánra, pakolni – főleg utánuk.

A délután megint kütyüvel indul. Egy mese a tévében. Aztán szabad levegő. Szinte időjárás-függetlenül. Este pedig, igen, megint lehet kütyüzni, vagy éppen egy mesét megnézni.

Így mi mit is teszünk?

  • Elővettük és két-három naponta nagy ünnepségként dia-filmeket vetítünk, ha nagyon rossz az idő, akkor már délután.
  • Mértékletesen odaadjuk a gyerekeknek a kütyüket, de mindig megmutatjuk, hogy mit szabad és mit nem. Így készülnek remek képek a szülőkről…
  • Használjuk kapcsolattartásra, így mind a csoporttársakat, mind a nagyszülőket ezen érjük el. Ezt a kicsik is élvezik.
  • Autóban rengeteg mesét és zenét hallgatunk, így amíg utazunk, csak audio-ingerként, de mennek át infók a kütyükből.

És még egy tény: egészen biztos, hogy a mostani karantén-helyzet és az egyéni élethelyzetek miatt egy olyan generáció nő fel, akinek ez az elmúlt 5-6 hét és az elkövetkezendő ki tudja mennyi hét beég az idegrendszerébe. Beég, hiszen hány szülő nem tudja másként megoldani a home office-t, mint úgy, hogy odaadja a gyerek kezébe a kütyüt! És beég, mert a sok kütyütől teljesen más reakciók alakulnak ki bennük, mint ha saját társas környezetükben, egy játszótéren lennének. Ennek pedig számos, mai fejünkkel nézve súlyos következménye lesz. De most őszintén: ki bírja még a kezdeti elveket ma is megtartani és betartatni? Tegye fel a kezét!

Olvassa el a szerző korábbi írásait is:

apajegy(zet)takácsbenceblogkütyü