Imádság háború után - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

Imádság háború után

Takács Bence
2020. máj. 10. 9:00
Apajegy(zet)

Kedveseim, most aki komolyan azt hiszi, hogy VÉGE egy életre, vagy gyermekeink életének egészére lezárhattuk, kizárhattuk, elüldözhettük ezt a francos nyavalyát, nos kérem: az nagyon téved.

„Uram, háborúból jövök én, / Mindennek vége, vége: / Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a Béke.”

Mint azt korábbi jegyzetemben is írtam, ez a vírus, ami lehet embertől vagy éppen ember által gerjesztett, egy dolgot biztosan elért: beférkőzött a mindennapjainkba, gondolatainkba, gyermekeink napirendjébe, családok fészkébe. Igen, valahogy úgy, ahogy a híres „Egy mondat” foglalja össze a nászi ágyat, a csókot, a kézfogást, a baráti ölelést, szóval itt van és itt is lesz velünk. Így kéretik betartani, mint ahogyan a kezdő hegymászók főbb parancsa szól: „ne tegezd le a hegyet” – a vírust sem! Mert nem tudjuk még bezárni a múltat őrző fényképeinket tartó vitrinbe, hiszen annak ajtaját, ha kell, naponta fogja feltörni a média és a mi trehányságunk által. Ismerjük inkább fel, amit ellene a továbbiakban is tehetünk és amivel mind a családunk, mind pedig a szűkebb környezetünk védve lesz. Mossunk kezet! Legyünk óvatosabbak minden köztéri, közösségi eszköz megfogásakor. Ha betegek vagyunk, ne menjünk közösségbe – és erre emlékezzünk majd akkor is, amikor a náthás gyereket (mert csak egy kicsit taknyos) bedobjuk a közösségbe, nem foglalkozva mások gyermekeivel. És továbbra is hallgassunk azokra a szakemberekre, akik lehet, hogy nálunk picit több információ birtokában korlátoznak, javasolnak, vagy éppen kérik, hogy teszteltessük magunkat. Mert most az utóbbi is egyre hangsúlyosabb. Akit behívnak – mint a katonaság idején –, az menjen. Hogy kiderüljön, nálunk mennyi ideig és mennyire kell a korlátozó intézkedéseket megtartani.

És köszönjünk is neki…

… mármint a vírusnak. Mert soha ennyi versvideó a netre nem került fel (mi lesz a jogokkal?!) Mert soha ennyi olvasási ajánlat az online térbe nem íródott. Mert soha ennyi időt egyik szülő sem tehette meg, hogy a gyermekeivel legyen. Hogy soha ennyien és ennyit nem futottak/edzettek. Mert soha ennyire fontos még nem volt az édesanyák elbarikádozott napja. Mert soha ennyire nem hiányzott az egyház valós tanítása. És soha ennyire nem voltunk szabadságunkban korlátozva – legalábbis az én generációm ehhez már nincs hozzászokva. Mi a szabadságban nőttünk fel, és ahogy szárnyaink erősödtek, még inkább elhittük, hogy nekünk nem csak húsz-, de akár harminc- vagy negyvenévesen is mindent lehet. És most, mint a kevésbé Oscar-díjas Légy a falon, puffantunk egy nagyot.

Talán azért, hogy erőt, energiát és a valóban fontos értékekre való koncentrálást tanuljuk meg, amire szükségünk lehet a következő időkben is. Azt pedig már a mi gyarlóságunk, felelőtlenségünk dönti el, hogy kelleni is fog-e.


Olvassa el a szerző korábbi írásait is: