Hogyan viseli a karantént egy virtigli társasági ember?

– Remekül megvagyunk a feleségemmel. Hat hete ki sem mozdultam a hűvösvölgyi otthonunkból, és nincsenek depressziós tüneteim.

Nem hiányzik semmi?

– Ezt azért nem mondanám. Az úszásnak és a beszélgetéseknek híján vagyok, pedig utóbbiakat annyira imádom, mint Svejk, aki még a vészféket is képes volt meghúzni értük. Emlékezetes, hogy a derék katona azzal magyarázta a vonat megállítását, hogy nagyon szeret művelt emberekkel beszélgetni. Hát, én is így vagyok összerakva.

Akkor miért nem mozdul ki? Fél?

– Nem vagyok félős, de most nem provokálom a bajt. A beszélgetésmániám vonzza az embereket, miközben kétméteres távolságot kell tőlük tartani. Megoldhatatlan feladvány. Inkább a feleségem jár vásárolni, ő nem az a klubalakítós típus. Én a világban összesen huszonöt klubot hoztam létre, ami az angolok mércéje szerint is figyelemre méltó.

És mivel üti el az idejét a karanténban?

– Sokat olvasok. Leginkább angolul. Mert bár olaszul lényegesen jobban beszélek, de az angol passzív szókincsem gazdagabb. Aztán zenét hallgatok, tabletezek, és rettegésben tartom pici kertem újzélandi gyepszőnyegén a gyomokat, azaz kertészkedem.

Bridzsezni nem csábították?

– Ó, dehogynem, de ellenálltam. Még egy hónapig tartózkodom, aztán a helyzet függvényében vállalkozom nyitott helyszínű bridzsezésre.

A vízilabda iskolája meddig szünetel?

– Leghamarabb ősszel indulunk újra, addig hadd kopjon az a fránya kockázat. A napi kétezer méteres úszásommal is várok a vírus lecsengéséig, pedig a vacak gerincem miatt nekem az létszükséglet.

Mit olvas angolul? Sajtót vagy szépirodalmat?

– Maugham a kedvencem, és valójában utánolvasok, mert amiket most sorra veszek, azokon egyszer már átrágtam magam.

A felesége hagyja, hogy félrevonuljon?

– Mivel ő angol-francia-német szakos tanár, napi hat-hét órát ad a tanítványainak, ezért nem neki, hanem nekem kell elfoglalnom magam. Az ő energiáit leköti a munkája.

Amerikában élő lánya mit mesél a vírus ottani terjedéséről?

– Hallom a hangján, hogy meg vannak lepődve. Zsófi a Colorado egyetem közgazdasági-jogi fakultásán tanít, mellesleg ő a dékán is. Nem gazdagok, de jómódban élnek, és most nehezen viselik, hogy nem tehetnek meg valamit, vagy nem vehetnek meg valamit. A lányom már ízig-vérig amerikai, hiszen 18 éves kora óta él az Államokban, és az idén betölti a negyvenötöt. Odakinn úgy szocializálódott, hogy a lehetetlen is lehetséges. És most másként van. Hiába a denveri mézeskalács lakóparki ház, hiába a jó kereset, nem vihetik a 12 éves fiukat, Logant síelni…

Az életveszély megérintette őket?

– Nem. Denvernek azon a részén, ahol ők laknak, egyelőre nem pusztított a vírus. Annál inkább New Yorkban, ahol a 76 éves bátyám él a feleségével. Ők látták a halottas kocsit, amint a házukból elszállította az egyik szomszédot.

Nem gondoltak arra, hogy Magyarországra jönnek?

– Nem, ők a Miamiban lévő házukba szeretnének eljutni, de egyelőre nem ajánlott az utazgatás. Ott is azt mondják, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon, ezért még nem mocorognak.

Az év elejére tervezték az amerikai unokalátogatást?

– Nem terveztük. Logan minden nyáron egy hónapot nálunk tölt, és addig a szülei kikapcsolódnak kicsit. Bízom benne, hogy ennek az idén sem lesz akadálya. Azt a néhány hónapot kibírjuk a fenekünkön ülve. Én már nem ugrálok, nem önmegvalósítok, élvezem, ami még hátra van. Ha otthon, hát otthon. Aki azt mondja, hogy az enyémnél szebb élete volt, az festi magát.


Olvassa el a Mindennapi örömök rovat korábbi interjúit is:

sportinterjúkoronavíruskaranténotthon a családmaradjotthon