A többszintes kertes házuk kapujánál a névtáblákon szinte mindenki Gryllus. Ezek szerint egy telken él az egész famíliájuk?

– Valóban ebben a szerencsés helyzetben vagyunk, és nagyon szeretünk itt lakni a 2. kerületben, ebben a csendes kis utcában. Azelőtt ezen a környéken szőlőültetvények húzódtak, de a 19. század végén a nagy filoxérajárvány kipusztította a tőkéket, így a dűlőket felparcellázták. Az utcanevek viszont még őrzik a szőlőhegy emlékét: Présház utca, Csopaki utca. A házat, amelyben lakom, Zsámboki Gyula gimnáziumi művészettörténet-tanár építtette 1908-ban. Az ő fia feleségül vette az unokatestvérét, az én nagyanyám testvérét, és ezen a ponton kapcsolódott be a mi családunk a ház krónikájába. Itt és most nagyon hosszú lenne elmesélni az egész történetet, de ami a családunk szempontjából lényeges: apám, akit Miskolcról terelt ide a sors, itt találkozott össze anyámmal, aki egy kis alföldi faluból került a fővárosba. Egymásba szerettek, majd 1949-ben összeházasodtak, és én egy évvel később megszülettem… Jelenleg a legalsó szinten Dorka lányom lakik a családjával, az első emeleten egy unokaöcsém, a másodikon mi a feleségemmel. A legfelsőbb szinten, a fiam lakásában pedig pillanatnyilag a közel 100 éves édesanyám él. Mivel a kert és a telek adottságai lehetővé tették, hogy még egy ház épüljön ide, az öcsém engedélyt kért arra, hogy a kert elején építkezzen, úgyhogy ők ebben a házban laknak. Mikor ez az épület elkészült, nagyon jól jött a vállalkozásomnak, így itt, az alagsori részben alakítottam ki a raktárat a kiadónak, valamint az irodát, ahol most beszélgetünk.  

Ön érezhetően erősen kötődik ehhez a környékhez.

– Nem tudom elképzelni, hogy tudnék máshol lakni. Soha nem éreztem, hogy elvágyódnék innen.

A gyerekkorára hogyan emlékszik vissza?

– Nekem csak jó emlékeim vannak! Jól éreztem magam ebben a közegben. Volt egy kis tó itt a kertben és állítólag ott mondtam ki az első mondatot egyéves koromban, ami úgy hangzott, hogy „Tő bumm”, miután egy követ beledobtam a tóba…. Szép emlékeket őrzök a diófáról is, ami már jó ideje kipusztult. Volt egy fenyőfánk is, amit Dani-fenyőnek hívtak: azért hívták így, mert akkora volt, mint én, amikor az első karácsonyomon megvették, és akkor kiültették a kertbe. Egészen 15-16 éves koromig együtt nőttünk, egyforma magasak voltunk a fával. aztán én megálltam a növésben, ő meg elhúzott. Ami viszont szívet melengető: a fenyőfa hozta az első tobozt, mikor Dorka lányom született. Később egy villámcsapás kettétörte és ki kellett vágni.

Az öccse, Vilmos másfél évvel fiatalabb önnél. Annak idején hogyan fogadta a kistestvérét?

– Másfél év és négy nap a korkülönbség közöttünk, pontosan ugyanannyi, mint amennyi apám és az ő öccse között volt. Mint a legtöbb gyerek, egy kicsit én is féltékeny lehettem a kistesómra. Úgy hívtam az öcsémet, hogy „Tepéke”, ami a tesvérkének amolyan „elbabásított” változata. Egyszer állítólag megjegyeztem, hogy „szegény Tepéke, nem kell neki annyi almát adni”, tehát feltehetőleg volt bennem némi féltékenység, és inkább én akartam megenni a neki szánt almát, de most már azt mondom, hogy nem kívánhattam volna, illetve nem kívánhatnék magamnak ennél jobb testvéri kapcsolatot. Vilivel nagy harmóniában élünk, mi ketten nagyon egy húron pendülünk a munkában és a magánéletben is, zeneileg, lelkileg, szinte minden téren. Sokat dolgoztunk és sok mindent megéltünk együtt, és ha bármi probléma adódott is, hiszen az érdekek nem mindig azonosak, mindig mindent meg tudtunk beszélni. Az esetleges nézeteltéréseink eltörpültek ahhoz képest, amilyen nagy áldásnak érzem ezt a testvéri kapcsolatot. Nagyon sokat jelent nekem, hogy van egy öcsém. Egyébként Vili is mérnökként végzett a Műegyetemen, ahogy én is. Nem akartunk mi zenészek lenni, de a sors mégis így hozta: 1969 őszén Mikó Istvánnal megalakítottuk a Kaláka együttest és onnantól kezdve már nem volt megállás.

Olvastam, hogy az együttes tagjaival ugyanabba az általános iskolába jártak.

– Mikó István, aki alapító tagunk volt, és Radványi Balázs egy évvel alattam jártak a 2. kerületi Lorántffy Zsuzsanna Zenei Általános Iskolába. Vili kettővel, Becze Gábor pedig néggyel. Innen eredt az a közös zenei nyelv, amely megalapozta, hogy zenekart alapítsunk. Általános iskolás koromban tanultam meg előbb zongorázni, majd klarinétozni, később furulyázni és citerázni.

Az ön számára mikor vált bizonyossá, hogy a zenészi hivatást választja a mérnöki pálya helyett?

– Másodéves voltam az építőmérnöki karon, amikor megalakult a Kaláka, és hamar áttevődött a hangsúly a zenélésre. A kettő még ment egy ideig párhuzamosan, és nekem elsőben még ötösöm volt matekból, szóval nem kezdtem én rosszul az egyetemen, de aztán a végén már mindenből ketteseket kaptam. Amikor 1975-ben diplomáztam, már a legkisebb esélyem sem volt rá, hogy építőmérnök legyen belőlem.

Úgy tudom, hogy a feleségét, Kőváry Katalin színházi rendezőt is a Kalákának köszönheti bizonyos értelemben.

– 1971-ben Kata kapott egy felkérést az Irodalmi Színpadtól, hogy állítson össze egy Váci Mihály-estet, de olyan formában, hogy legyen benne zene is. A dramaturggal épp azon gondolkodtak, hogy ki írjon zenét a verses esthez, amikor Fodor Tamás rendező az ajtajuk előtt elhaladva, a vers és zene-kombináció hallatán beszólt nekik, hogy: “A Kaláka!” Mire Kata visszakérdezett: “Micsoda?” „Egy fiatal zenekar, nagyon tehetségesek, most dolgozom velük az Egyetemi Színpadon. Keressétek meg őket!” – válaszolta Fodor. Nem sokkal ezután Katáék megkerestek, és a munkakapcsolatunkból elég hamar szerelem, majd házasság lett. 1972-ben megszületett Dorka lányom, 4 évvel később pedig a fiam, Samu. Az, hogy fiatalon alapítottam családot és váltam édesapává, nekem akkor teljesen természetesnek tűnt.  

Ráadásul azóta is együtt dolgoznak a feleségével, aki folyamatosan jelen volt és van az együttes életében.

– Amikor ’72 nyarán összeházasodtunk, a Deák téri evangélikus templomban volt az esküvőnk. A lelkész, Keken András nagyon furcsa tanácsot adott nekünk az oltár mellől. Azt mondta, hogy nekünk együtt kell dolgoznunk, mert a házasságunknak ez lesz a záloga. Ilyesmit az ember ritkán hall egy lelkésztől az esküvőjén. Pedig akkor még egyáltalán nem volt evidens, hogy még nyugdíjas koromban is zenélni fogok a Kalákában. ’72-ben még nagyon fiatal zenekar voltunk, ugyan a tévében meg a rádióban már szerepeltünk, de lemezünk még nem jelent meg, úgyhogy akkor még nem dőlt el, hogy miként alakul majd az együttes jövője. Mindenesetre a Katával való együttműködés és együtt munkálkodás sokat hozzátett a sikereinkhez, hosszú távon is meghatározta a színpadi megjelenésünket, új szemléletet adott a csapatnak a színpadi létezéssel és a versek előadásával, éneklésével kapcsolatban. Gyakran ma is ő szerkeszti a műsorainkat. A közös munkából adódóan a feleségemmel mindig intenzív volt a kapcsolatunk.  

Abban, hogy a lányuk, Dorka a színészi hivatást választotta, vélhetően szerepet játszott az is, hogy az édesanyja színházi rendező.  

– Azt nem tudom pontosan, hogy ez mennyire határozta meg a döntését, az viszont tény, hogy a feleségem határozottan nem szerette volna, hogy Dorka színésznő legyen. Nagyon le akarta beszélni őt erről az irányról, mert úgy gondolta, hogy a színészi pálya akkor is boldogtalan, ha sikeres. Tény, hogy nem könnyű szakma…  

A fiuk viszont az ön nyomdokaiba lépett.

– Samu zenész, zeneszerző lett, de sokkal komolyabb formában ért a zenéhez, mint én, mert ő a bécsi Zeneművészeti Egyetemen végzett, előtte pedig a Liszt Ferenc Zeneakadémia jazz-basszusgitár szakán diplomázott. Jelenleg Bécsben tanít. Egyébként annak idején, a gyerekek pályaválasztását illetően nemigen foglaltam állást. Ahogy az élet számos dolgában és területén óvakodom attól, hogy nagyon sarkalatos véleményt fogalmazzak meg, pláne nem egy életpályát meghatározó döntésben, mert az a tapasztalatom, hogy egy bizonyos dolog sokféleképpen lehet jó, ahogy sokféleképpen lehet rossz is.  

A gyermekei után ejtsünk szót a család legifjabb tagjairól is, hiszen ön ma már háromszoros nagypapa.  

– Samu fiam gyermeke, Tóbiás 15 éves, és nagyon klassz srác. Elképesztő módon kezeli a telefont, ért a számítógéphez. Fantasztikus kombinációs képessége van, emellett nagyon olvasott és művelt kölyök. Sokszor magam is meglepődöm azon, milyen tájékozott akár az irodalomban, akár a filmek világában, vagy a történelemben. Nagyon imponál nekem a Tóbiás unokám (mosolyog). Dorka lányom nagyobbik fia, Soma igazi kiskamasz. Nem kizárt, hogy színész lesz, legalábbis most erre készül, már többször forgatott is. Az öccse, a legkisebb unokám, Áronka még csak kétéves, imádja a kütyüket, és úgy tűnik, hogy a zenei vénát is örökölte. Van itthon egy jópofa kis tekerős zenélő dobozunk, ami a legendás Magyar népmesék-rajzfilmsorozat szignálját játssza. A minap „tekertem” Áronkának a jól ismert dallamot, mire ő huncutul rám nézett, és azt mondta: “Ezt te furulyázod!” Merthogy a rajzfilmsorozatnál valóban én furulyáztam ezt a dallamot. Hihetetlen, hogy a kétéves unokám összekötötte ezt a két dolgot.

Ön 53 éve aktívan zenél a Kalákában, ami kétségkívül elismerésre méltó teljesítmény. Ugyanakkor a zenész életformát nem lehetett könnyű összeegyeztetnie a családi életükkel.  

– Zenészként valóban meglehetősen rendszertelen életet élek: ez az életforma a klasszikus értelemben véve semmilyen formában nem foglalható rendszerbe. Ráadásul amellett, hogy az együttesben játszom, 1991 tavaszán megalapítottam a Gryllus Kiadót, és amíg kezdetben csak a Kaláka és saját magam anyagait, kiadványait gondoztam, később számos ismert, jeles előadó lemezeit jelentettük meg, közel 260 kiadványt. Ami a családi életünk megszervezését, az elfoglaltságaink összehangolását illeti, úgy gondolom, hogy minden egyeztetés kérdése. Nyilván vannak közös pontok, a családi ünnepek, születésnapok (ezek megtartását mindig egyeztetni kell), karácsony, húsvét, a nyári és/vagy téli szabadságok, ezek szentek és sérthetetlenek, olyankor csak a család van. Egy karácsonyi vagy egy húsvéti nagyszombati vacsorán néha húsznál is többen üljük körbe az asztalt. Nyáron pedig van egy hagyományos többnapos családi összejövetelünk, amit régebben a szüleink születésnapja körül szerveztünk: édesapám ugyanis augusztus 20-án született, anyám pedig 25-én, és ezeket az alkalmakat mindig együtt ünnepeltük meg. Vilinek van egy háza Kővágóörsön, és régebben, amikor még szűkebb volt a családi kör, mindenki elfért náluk, de ma már túl nagy a család, így minden alkalommal kibérelek egy házat a környéken. Igaz, hogy apánk már 10 éve nem él, a mamánk pedig közel 100 évesen már nem mozgásképes, tehát nem tud részt venni ezeken az alkalmakon, de a hagyományt nem törjük meg, és azokban a napokban rájuk is emlékezünk. Ilyenkor 5 napot együtt töltünk, lemegyünk a Balatonhoz, bográcsozunk, kirándulunk, vagy csak egyszerűen beszélgetünk, iszogatunk az asztal körül. A lényeg, hogy együtt vagyunk.  

Mit adnak-jelentenek önnek ezek a családi kötelékek?

– Egy összetartó család semmihez sem fogható biztonságot ad. A szűkebb famíliában pedig abszolút jelen vagyunk egymás életében. Azon túl is, hogy közel lakunk egymáshoz. Samuval nemrég együtt jártunk Erdélyben, A teljesség felé című turnénkon, május 20-án pedig Zentára készülök, az Énekelt Versek Fesztiváljára, ahol a Kaláka már 25 éve mindig koncertet ad. Minden alkalommal más vendéget hívunk, és idén Dorka lányom és a vejem, Simon Kornél lesznek a vendégeink, akik igencsak muzikális színészházaspárként lépnek fel az „Én sem volnék, ha nem volnál” című Kaláka-koncerten.

Ön 53 éve zenél ugyanabban az együttesben, és 51. éve él boldog házasságban, amire méltán lehet büszke.

– Valóban, egy zenekar nem szokott 53 évig funkcionálni, és jellemzően egy házasság sem működik jól 51 évig. Én egy ilyen pacák vagyok: rengeteg mindenben rugalmas tudok lenni, de amit talán mindennél fontosabbnak tartok, meg tudok bocsátani, és nem esik nehezemre bocsánatot kérni sem. A megbocsátani tudás és a bocsánatot kérni tudás óriási dolog. Akiben ez nincs meg, az sokszor inkább hajlandó egészen más irányba menni, mint ahova szeretne, csak hogy ne kelljen kimondania azt, hogy „ne haragudj”. Márpedig, ha ezt nem tudjuk kimondani, és nagyon sokan vannak, akik nem tudják, azzal magunknak ártunk. Mert az is lehet, hogy egy helyzetet, egy mondatot, valamit egyszerűen csak félreértünk, abból burjánzik tovább a dolog. Később aztán már tényleg a baltát vágják egymás fejéhez a felek, és onnantól már nincs visszaút, már nem lehet visszacsinálni, meg nem történtté tenni a dolgokat. Nyilván az elmúlt több mint 50 évben a zenekarban is akadtak súrlódások, mint ahogy a házasságunkban is előfordultak nézeteltérések, viták, de hol nincsenek? Hiszen emberek vagyunk! Ám ahogy a Szentírásban is áll: „Ne múljék el a nap a te haragoddal”. Ehhez az intelemhez, ha tehettem, mindig tartottam magam.