Hivatalosan is megérkezett a nyár, ilyenkor még nagyobb a nyomás rajtunk, hogy a lenge ruhákban tökéletesen fessünk. Nincs tökéletes és nem is kell, hogy legyen… Ezt az interjú végére Csenge is tudatosítja bennem.

– Kiskamaszkoromban kezdődött minden. Viszonylag hamar elkezdtem kerekedni, nőiesedni és ettől az iskolatársaim céltáblájává váltam – mesél a kezdetekről. – Azt gondolná az ember, hogy jobban csúfolják azt, aki túlsúlyos vagy túlzottan vékony, a kerekded idomokat pedig irigylik, de ez nem igaz: az iskolai bántalmazók szemében mindegy, miben térsz el az átlagostól: „ha van rajtad sapka, azért bántanak, ha nincs, akkor pedig azért”.

Csenge iskolaváltással próbálta orvosolni a helyzetet. Jelezte a szüleinek a problémát, akik próbáltak fellépni a csúfolódások ellen, de sajnos kevés sikerrel.

– A suliváltás után már nem volt olyan nehéz, a gimnáziumban elfogadóbban álltak hozzám a többiek, de a korábbi évek nyomai nem múltak el: folyamatosan a testképemen rágódtam. Azt láttam a barátnőimen, hogy gyönyörűek, vékonyak, mégis diétáznak és sportolnak, hogy még vékonyabbak legyenek. Úgy éreztem, hogy akkor nekem meg végképp fogyókúráznom kell. Ekkor kezdtem lejtmenetbe kapcsolni. Először csak napi fél órát sportoltam, majd ez bővült egy órára, aztán egyre több és több lett. A féktelen mozgás mellett pedig szinte semmit nem ettem.

„Ebbe akár bele is halhatok”

Csengét a sokkoló igazság zökkentette ki az önsorsrontó életmódból.

– Amikor a szüleim észrevették, hogy baj van, azonnal pszichológushoz vittek. Nekem nem tűnt fel, hogy rossz irányba haladok, végig úgy éreztem, hogy már közel a kitűzött cél. Persze igazából nem volt kitűzött cél, csak hogy egyre vékonyabb és vékonyabb legyek. Mindeközben egyáltalán nem voltam boldog, hiszen minden gondolatom a kalóriák körül forgott. Akkor döbbentem rá, hogy mit is csinálok, amikor a pszichológus közölte velem, hogy ha így folytatom, szondán keresztül kell majd táplálni, sőt, ebbe a betegségbe akár bele is halhatok.

Szerencsére nem volt szükség rá, hogy befeküdjek egy pszichiátriai rehabilitációra, de drasztikus életmódváltás következett. Azon túl, hogy pszichoterápiára jártam, rengeteget segített a vallási gyülekezet, aminek tagja voltam, illetve egy fiatal közösség, akikhez két évig havi rendszerességgel jártam. A családom és a barátaim mellett ők tanítottak meg arra, hogy elfogadjam és szeressem önmagam. Mellettük nem kellett szégyellnem a külsőmet, maximálisan elfogadtak és támogattak.

Téves az érzékelés

– Ettől függetlenül nem volt egy gyaloggalopp az anorexiából való gyógyulás. Az anorexiások – miután elhatározzák, hogy felhagynak ezzel a romboló életmóddal – háromféle tévúton is elindulhatnak, ami sajnos nem a gyógyulás felé vezet. Az egyik, hogy bulimiások lesznek. A második, hogy rögeszméjükké válik az egészséges életmód és mondjuk egész nap csak brokkolit esznek, ami szintén káros az egészségre. A harmadik pedig, hogy önsértővé válnak. Én erre az útra léptem, habár nem önszántamból. Az anorexia okozta pszichés károk nem engednek ilyenkor más választást. Azt a feszültséget, amit eddig a mozgásban engedtem ki, most magam felé fordítottam. Sok anorexiás vagdossa, karmolja magát vagy tépi a haját; ez a betegség egyik következménye. Meg kellett tanulnom más módon kiereszteni a fáradt gőzt és olyan megküzdési stratégiát találni, ami nem káros. Mára azt mondhatom: sikerült.

Csengét arról kérdezem, vajon miért lehet az, hogy az evészavarral küzdők többsége teljesen mást lát a tükörben, mint ami a valóság.

– Az evészavar egy mentális probléma, amely lelki okokra vezethető vissza, viszont biológiai károkat is okoz. Az éhezés következtében ugyanis károsodnak az agyi kapcsolatok: megváltozik az érzékelés és az észlelés. Ezért van az, hogy egy anorexiás beteg túlsúlyosnak látja magát akkor is, amikor már 40 kiló. Többnyire a gyermekkorban keresendő az ok, azon belül is a korai kötődés (0-3 év) az, ami nagyon meghatározó lehet. Fontos kideríteni, hogy milyen kötődési stílussal vagyunk jelen egy kapcsolatban, adott esetben egy szülő-gyerek kapcsolatban. Minél előbb sikerül feltárni ezeket az okokat, annál biztosabb a gyógyulás.

„Nem akarok lemaradni többé az életről”

Csengének 5 évébe telt a gyógyulás és úgy érzi, hogy már nem fog visszaesni. Jelenleg pszichológiát tanul, most végezte el az alapképzést, szeptembertől folytatja a mesterképzéssel. Körülbelül kilenc évet kell tanulnia ahhoz, hogy azt csinálhassa majd, amit szeretne: evészavaros embereken szeretne segíteni. Párjával boldogan él, elfogadta önmagát, azt mondja: megtanult jól szeretni. Mindezek mellett pedig előadásokat tart tinédzsereknek az evészavar megelőzéséről, a megoldásról és személyes történetén keresztül mutatja meg, hogy van kiút. Lassan 2000 követős Instagram oldalán pedig ezt írja:

„Mi volt a legerősebb érvem a gyógyulásom mellett? Hogy az életem sokkal többről kell, hogy szóljon, hogy sokkal többre vagyok hivatott annál, minthogy kalóriákat számolgassak, féktelenül eddzek és ezáltal a saját magam börtönében tengessem a napjaimat. Az élet sokkal több és színesebb ennél. És én nem akarok többé lemaradni róla. Nem akarok lemaradni egy jó beszélgetésről a barátaimmal a közös vacsi közben, az álomrandi alatt elkortyolgatott koktélomról, a külföldi útjaink során megkóstolt helyi különlegességekről, a kedvenc sajttortámról. (…) A testem egy emlékkönyv. Egy templom. Egy hely, ahol megélhetem magamat, mely segítségével megtapasztalhatom a külvilágot és annak eseményeit. És ez olyan csodálatos! Annyira tiszteletreméltó.”

(fotó: Shutterstock, privát)

kamaszpszichológia