Egy kisfiú szerelt valamit az édesapjával. S ugyanaznap egy régi beszélgetést hallottam Bács Ferenccel. Kedvenc színészem volt. Interjút is készítettem vele. Akkor sokat mesélt az édesapjáról. A két történet összecseng. Talán nem csak bennem. 

A kisfiú tizenkétéves lehet, apjával szerel valamit. Csavarhúzóval dolgoznak. Apja mutatja mit kell meghúzni, milyen sorrendben. A fiú ügyetlenkedik, a csavar mindig félreáll, kapkod, látszik, legszívesebben abbahagyná az egészet. Apja nézi, a vállára teszi a kezét.                     

– Ne félj, én is így kezdtem. Ráadásul ügyetlen voltam. Te meg nem vagy az, csak még nem jöttél rá a fogásra. Nézd, ez a titka, merőlegesen tartsd és fogj alá. 

A gyerek figyelt, aláfogott és onnantól ment minden, mint a parancsolat. Amikor minden csavar a helyén volt, a fiú az apjára nézett:

– A te papád is ilyen nyugodt volt? Így bízott benned? 

– Bízott, de nem volt nyugodt, tudott kiabálni, figyelj jobban, gyerek, mondta és kaptam egy fülest. De látod, nem ártott…

Jó volt látni, ahogy ott nevettek ketten a csavarok fölött.                                    

Sose felejtem el azt a délutánt. Bács Ferenccel találkozni olyan volt, mintha egy elfeledett világba csöppentem volna. Hogy miért? Ha röviden jellemeznem kéne, azt mondanám: a színész, aki talpig úr. Ha hosszabban? Nem késik. Lesegíti a kabátod. Kinyitja előtted az ajtót. Nincsenek fölösleges gesztusai. Hangját, azt a bácsferences hangot, aminek a keményen csengőtől a bársonyosan lágyig ezer árnyalata van, össze nem téveszti, aki egyszer is hallotta. Bárkit játszik: hiteles. Amit mond, annak súlya van. Nőtársaságban finoman udvarol. Csak annyira, hogy férfi-nő örök játékának érzete egy röpke pillanatra megszülessen. Férfilelkének eszményei vannak: szeretet, türelem, hazaszeretet. Becsület, tisztesség, adott szó – szótárának ezek az alapszavai. A tettei fedik a gondolatait. Bajban, örömben, számíthatsz rá… Azon a régi beszélgetésen azt mondta, a tartását, az eszményeit elsősorban a szüleinek köszönheti. A bizalomnak, ami áradt belőlük iránta. Az édesapjából legkivált. 

– Amikor két évet elvégeztem az orvosin, Marosvásárhelyen, éreztem, nem ez az én utam. Tanultam én, de az anatómia nem érdekelt. És akkor egy jó vizsgaeredménnyel odaálltam édesapám elé és azt mondtam: Nem akarom folytatni, ez csak száraz tanulás, itt nem tudok magamból adni. Valami mást szeretnék csinálni… Édesapám egyszerű, bölcs ember volt, műbútorasztalos. Mindig megbízott bennem. Tizenegy évesen már kapukulcsot kaptam. De mindig adott feladatot is. Te, gyere iskola után, ki kéne a műhelyt seperni. Fenét volt rá szükség, kisepert ő vagy a segéd. Akarta, hogy én seperjek ki. Vagy, gyere, viszünk haza egy bútort, ugye jössz segíteni. Reggel a gyalugépre toltam a taligán az anyagot, húztuk az úton, a táskám ott volt a kocsin, jöttek szembe az osztálytársaim. Volt, aki lenézett a taliga miatt. Azt mondta apám, te ezzel ne törődj. És vitt magával. Ma is visszajárok Kolozsvárra két családhoz, akiknek ő készítette a bútorukat ezelőtt ötven évvel. A szekrényajtó csukódik, nem vetemedett meg, nem csikorog a zár, az asztal lábai állnak, mint a cövek… Jó mester volt, lelkiismeretes, pontos. Művészi munkát végzett. Szerették apámat. 

– Mit szólt, hogy a fia nem orvos lesz? 

– Azt mondta, nem baj fiam, amíg én dolgozom, addig segítelek téged. Csináld azt, amit szeretsz, mert az lesz az életed. Látja, a bizalom… Egy ilyen apai mondat szárnyakat ad az embernek egész életére. 

Olvasta Schäffer Erzsébet korábbi írásait is?

 
 
schäffer erzsébetés akkor elmesélemapaszeretetfiúnevelésszínház