Szomorúan és megdöbbenve tapasztaltam, hallottam, hogy bizony sok anyukát elfelejtett felköszönteni a párja. Most biztos sokan kérdezitek magatokban, hogy de miért a párjának kellett volna… Többek között ezt fogom kifejteni az alábbi sorokban. 

 Az Anyák napja – kis túlzással – nálunk olyan ünnep volt anno, mint a karácsony. Sőt, bizonyos szempontból még olyanabb, hiszen nem „csak” a Jézuskát kellett várni, de verset, éneket is kellett tanulni, és azt előadni a könnyeivel küszködő anyukáknak. Én minden évben szorgalmasan tanultam több verset, mondókát,  egyet anyunak és egyet-egyet a nagymamáknak, de még külön elénekeltem az „orgona ágát” is. És akkor még nem beszéltem a kézzel készített művészeti alkotásokról, amiből többet anyu a mai napig őrizget. Egyre konkrétan emlékszem: egy szárított ibolyára, amit könyvlapok között préseltünk az oviban, és úgy ragasztottuk egy papírra, amire még fénykép is került és az óvónéni ráírta, hogy „szeretettel Gabikától”… vagy valami ilyesmit.  A lényeg, hogy hetekkel az anyák napi műsor előtt én már egészen kicsi koromban lázban égtem és alig vártam, hogy eljöjjön a várva-várt esemény, amikor anyukám végre örömében sír és nem azért, mert a tesómmal rossz fát tettünk a tűzre. 

Nyilván már nagycsoportban én énekeltem elöl, éppen kiesett első fogakkal, pöszén, de büszkén. Anyu sűrűn kapkodta elő a zsepiket a táskájából és kicsit olyan érzés volt, mintha versenyt sírtak volna az anyukák. Vicces volt és persze így utólag nagyon megható. Bevallom, alig várom, hogy én is ott üljek egy apró, óvodai széken és nézzem a sok kis törpe között a saját törpémet, ahogy a kis ujjacskáit tördelve szavalja az „Édesanyám, virágosat álmodtam, napraforgó virág voltam álmomban” kezdetű versikét. Vagy bármilyen versikét, mondókát, amit akar… végül is tök mindegy, mert az első szó közepére már zokogni fogok.  

Már ha lesz ilyen, mert azt is csodálkozva hallom, hogy léteznek olyan ovik, ahol nem tartanak már anyák napi ünnepségeket, mert vannak gyerekek, akik nem szeretnek szerepelni, és rájuk nyomasztóan hathat. Bevallom, én ezt nem értem. Természetesen a világért sem akarnék nyomasztani senkit, pláne nem egy kisgyereket, de a mi időnkben  (na, már itt tartunk, azt hajtogatom, hogy bezzeg az én időmben, ez a nap is eljött), szóval az én időmben az a 2-3 gyerek, aki nem akart szerepelni, egyszerűen nem szerepelt. A kicsit izgulósabb, félénk gyerekek hátrébb álltak, vagy az óvónénik kezét fogták, vagy ők adták a virágokat, de biztosan találtak nekik olyan feladatot, hogy ők is részesei lehessenek, de csak annyira, amennyire akartak. Aztán volt olyan is, hogy a következő évben már ők is bátrabbak voltak, mert látták, hogy semmi nincs rájuk erőltetve és az anyukájuk így is, úgy is boldog. Tényleg nem akarok okoskodni, mer’ aztán még ezért is majd kapok, csak egyszerűen sajnálom azokat az anyukákat, akik ebből kimaradnak és őszintén szólva azokat a gyerekeket is, akik szeretnék megcsillogtatni a tudásukat és nem kapnak rá lehetőséget.  

Na mindegy, térjünk vissza a kezdő sorokra, mert ez viszont tényleg kardinális kérdés, és tudom, hogy sok anyukát töltött el végtelen szomorúsággal, hogy a pici gyermekének az apukája nem gondolt arra, hogy a gyermek nevében, vagy akár a sajátjában egy szál virággal kedveskedjen a párjának. Könyörgöm, manapság már a virágon kívül is annyi mindent lehet kapni, még csak különösebb kreativitás, és/vagy fantázia sem kell hozzá! A boltok tele vannak anyuka köszöntő bögrékkel, tollakkal és egyéb dísztárgyakkal. Amíg a gyerek pici, addig igenis apukának a feladata, hogy aznap kimutassa szeretetét, háláját a gyermeke anyukájának. Persze később sem árt, ha egy férfi nemcsak a saját anyukájának visz virágot, hanem a párjának is ezen a napon, mert egy apró figyelmesség csodákra képes, és hegyeket mozgat meg. Nem akarom ragozni, sokszor volt már róla szó, és remek írások vannak a témában, de a mai anyukáknak rengeteg fronton kell helytállniuk. Igazán megérdemelnek egy nap extra figyelmet. És mielőtt szó érné a ház elejét, ez természetesen az apukákra is vonatkozik, a különbség csak az, hogy általában a nők az ilyen dolgokra jobban odafigyelnek. Elnézést, ha netán egy férfi olvasóm úgy érzi, a fenti sorok rá nem vonatkoznak, sajnálom, senkit nem akartam megbántani. Például az én Krauszom egy tökéletes kivétel, mert ő már korán elment a piacra virágért. Amikor hazaért, hosszasan sustorgott Hanninak, amit persze a ház másik végében is hallottam, de nyilván úgy csináltam, mintha nem hallottam volna, hogy az ő örömüket se rontsam el, és hogy őszinte legyek imádtam már ezt a részét is. Aztán az én Hannikám kezébe kapta a hatalmas, cserepes orchideát, ami szinte akkora volt, mint ő és alig fért el a kis kezében, de hősiesen odabotorkált vele és átadta. Ez volt az első olyan anyák napi köszöntésem, amikor már ő adta át a virágot. 

Találós kérdés: Vajon bőgtem? A. igen. B. nem. C. dehogynem. 

A helyes megfejtők között most nem sorsolok ki semmit. 

Visszatérve az „elfelejtett anyukákra”. Kedvesek! Ti is csodálatosak vagytok! Máskor nyugodtan emlékeztessétek a párotokat, akár egy születésnap előtt, hogy közeleg ez az ünnep, és számotokra sokat jelent. Ha egy kertből levágott orgonát hoznak, az is elég, ha ők rajzolnak egy szívecskét a papírra és ráírják, hogy „Szeretlek Anya”, vagy vesznek egy bögrét, mindegy, csak legyen egy gesztus. 

Tudom, hogy sok olyan anyuka is olvas, aki elvált a párjától, sőt el is mérgesedett a kapcsolat köztük. Ott persze más a helyzet, azok az apukák vélhetően nem fogják egy napra félretenni a vélt vagy valós sérelmeiket.  

Ezeknek az anyukáknak most utólag küldök egy virtuális virágot és egy ölelést. Ne felejtsétek el, hogy a gyermekeiteknek Ti jelentitek a világot. Lehet, hogy most még nem tudják szavakkal, alkotásokkal kifejezni, de mosollyal, öleléssel minden nap bizonyítják.