„Amióta meggyógyultam, kinyílt a világ” - van kiút az anorexiából - csalad.hu
CSALAD.HU
Ahol otthon vagy!

„Amióta meggyógyultam, kinyílt a világ” - van kiút az anorexiából

Szűcs Anikó
2021. jan. 21. 6:00
Életmód

Bábi Anna ezekben a hetekben többnyire szakdolgozatot ír, és mint mondja, az elkövetkező hónapokban további kihívások várnak még rá, nyelvvizsgára és államvizsgára is készül. A tanulás mellett pedig pilates edzőként rendszeresen sportol. A 21 éves mosolygós, életvidám lányt hallgatva nehéz elképzelni, hogy néhány éve megjárta a poklot, csaknem egy évig szenvedett az anorexia rabságában... A története sokak számára példaként szolgálhat.

Anna az általános iskola utolsó évében még úgy érezte, hogy minden szuperül alakul az életében. Bulizni járt, klassz barátai voltak, mondhatni, minden kerek volt körülötte.

A bennem lévő „kisördög” fokozatosan átvette az irányítást.

– Aztán bekerültem a középiskolába, amit hatalmas fordulópontként éltem meg – kezdi Anna. – Egyszeriben egy idegen környezetben találtam magam, számomra ismeretlen emberek között, és akarva-akaratlanul elkezdtem összemérni magam a nálam szebbnek, formásabbnak, menőbbnek vélt lányokkal. Mindig is sok figyelmet fordítottam a kinézetemre, és bár gyerekkoromtól kezdve sportoltam, 15 évesen az új közegben nem éreztem magam se szépnek, se csinosnak, se sikeresnek. Akkor és ott megváltozott valami: mintha az ördög költözött volna a fejembe, azt sulykolva belém, hogy minél kevesebbet eszem, annál jobban teljesítek majd, és annál sikeresebb leszek. Márpedig akkoriban hihetetlenül vágytam a sikerre. Az iskolában én akartam lenni a legjobb tanuló, ez egyébként teljesült is, osztályelső lettem. Mivel a sport fontos része volt az életemnek, a sok tanulás mellett egyre többet edzettem, amitől még jobban fogytam. A bennem lévő „kisördög” fokozatosan átvette az irányítást, én pedig szót fogadtam neki, és szép lassan szinte mindent megvontam magamtól.

"Akkor éreztem magam erősnek, ha gyötört az éhség”

Anna szülei elég hamar észrevették, hogy baj van, és felismerve a helyzet súlyosságát, próbáltak segíteni neki, szakembert keresni, de a lány elutasított minden segítséget.

– Saját magamnak sem ismertem be, hogy problémáim vannak, egyáltalán nem volt betegségtudatom, mert sosem éreztem magam rosszul – meséli. – Ráadásul nálam az anorexia (lelki eredetű, kóros lesoványodással járó evészavar – a szerk.) testképzavarral is társult: hiába néztem a tükörbe, nem láttam reálisan magam. A barátaimra sem hallgattam, és ahogy az állapotom egyre súlyosbodott, már teljesen elhanyagoltam a baráti kapcsolataimat.

– Az elején úgy éreztem, hogy legyőzhetetlen vagyok, mert belülről kaptam egy hatalmas – nyilván irreális – energialöketet. Úgy éreztem: ha le tudom küzdeni azt az érzést, hogy éhes vagyok, tehát ha nemet tudok mondani az egyik legfontosabb életfunkcióra, az étkezésre, akkor egy dolgozat vagy egy kiadós edzés nem jelenthet akadályt. Akkor éreztem magam erősnek, ha gyötört az éhség. Az utolsó időszakban már szinte mindent megtagadtam magamtól, fizikailag és mentálisan is egyre rosszabb állapotba kerültem. Óriási csapásként éltem meg, amikor eltiltottak a sportolástól, de itthon titokban edzettem, aztán persze lebuktam. A szüleim tehetetlenek voltak, én pedig elmentem a végletekig. A kórházba kerülésem előtt már inni is alig akartam, amitől extrém módon kiszáradtam. Aztán 2015. augusztus 12-én egy forró kánikulai napon én kértem meg anyut, hogy menjünk kórházba. Akkor és ott az orvos azt mondta, hogy az utolsó utáni pillanatban érkeztem...

A gyógyulás útján

Anna küzdelmes és nehéz időszakként emlékszik vissza a kórházban töltött több mint két hónapra.

– Sokrétű, személyre szabott kezelést kaptam: részt vettem művészetterápián, csoportterápián, rendszeres orvosi és pszichológusi konzultáción, de a gyógyulás így sem ment könnyen – idézi fel a nehéz heteket. – Amikor megkaptam az első gyomorszondámat, az rendkívül fájdalmas élmény volt, és helyrebillentett bennem valamit, de csak a második szonda után határoztam el, hogy kezembe veszem az életem irányítását és kilábalok ebből a betegségből. Az egy olyan fordulópont volt, ami megadta a kellő lökést ahhoz, hogy eldöntsem: inkább az életet választom.

A szüleimnek meg kellett tanulniuk újra bízni bennem.

– Anno a betegségem „velejárójaként” folyamatosan hazudtam a szüleimnek, nap mint nap átvertem a hozzám közel állókat, úgyhogy amikor hazakerültem a kórházból, a szüleimnek meg kellett tanulniuk újra bízni bennem, és hinni abban, hogy nem fogok visszaesni. Ebben szakember segítségét kértük, és egy ideig családterápiára jártunk. Attól kezdve, hogy anyuék már megbíztak bennem, és elhitték, hogy eszem ágában sincs újra visszafogyasztani magam, sokat változott a kapcsolatunk – pozitív irányban.

Visszatalált a gyerekkori szenvedélyéhez

Anna szerint a felépüléshez vezető út fontos állomása volt, amikor kellő fokozatossággal és odafigyeléssel újra elkezdhetett sportolni. Először a pilateshez tért vissza, utána jött a lovaglás. Az edzések pedig új élményekkel gazdagították.

– Azáltal, hogy megfelelően táplálkoztam a sportolás előtt, sokkal több erőm és energiám lett, és így minden alkalommal úgy éreztem, hogy a csillagokat is meg tudom hódítani – mosolyodik el, majd nosztalgiázni kezd. – 3 évesen ültem először lóra: szerelem volt első látásra. Azóta a lovaglás az életem meghatározó részévé vált. Két évvel a kórházi kezelésem után elindulhattam egy díjlovas versenyen, de aztán az élet úgy hozta, hogy átmenetileg elbúcsúztam a lovaktól, mert az érettségire és az egyetemi felvételire való felkészülés mellett nem volt időm lovagolni, de tavaly visszataláltam az egyik legkedvesebb szenvedélyemhez.

A másik nagy szerelem

– A pilatesbe 2014-ben csöppentem bele, még a betegségem előtt. Rögtön megtetszett, mi több, olyan lendülettel szippantott magába, hogy ma már naponta többször űzöm. Hozzáteszem, időközben valóra vált az egyik álmom és pilates instruktor lettem, úgyhogy már hivatalból is gyakorlom. Most a járványhelyzetben online órákat tartok.

Tele van tervekkel

Anna júniusban végez a Károli Gáspár Református Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán. A „Hogyan tovább?-ot illetően lelkesen sorolja a terveit.

– Remélem, hogy a közeljövőben teljesül egy másik álmom is. Tavaly nyáron elkezdtem jógázni és mindenképpen szeretném elvégezni a jógaoktatói tanfolyamot is. Ha most 21 évesen választhatnék, hogy merre szeretnék elindulni az életben, akkor mindenképpen a sport és az „edzőség” felé indulnék el. Szeretnék egy második diplomát is, viszont a második hivatásom már az egészségügyhöz, azon belül is talán az egészséges táplálkozáshoz kapcsolódna.

És ha már szóba kerül az étkezés, Anna büszkén újságolja:

– Általában én főzök saját magamra. Igyekszem tartalmas, tápláló és egészséges ételeket készíteni, viszont a sütik a gyengéim.

„Számomra kinyílt a világ”

Egyáltalán nem szégyen segítséget kérni.

– Utólag visszagondolva nagyon hálás vagyok az „égieknek”, a sorsnak, hogy életben maradtam, hogy fel tudtam épülni a betegségből, és hogy nem estem vissza – mondja Anna. – A 8-9 lány közül, akikkel annak idején a kórházban feküdtem, mindenki visszaesett, egyedül nekem sikerült legyőznöm. Ez a betegség egy óriási pofon volt az élettől. Lehet, hogy azért kaptam, mert akkoriban rossz úton jártam, és talán ez kellett ahhoz, hogy a mélypontról felemelkedve eljussak oda, ahol most vagyok. Az idevezető úton egyre jobban megismertem a saját személyiségemet, és mostanra megtaláltam önmagam. Amióta meggyógyultam, számomra kinyílt a világ.

– Ezért is üzenem mindenkinek, aki érintett ebben a betegségben, vagy aki csak az első jeleit is észleli magán, mindenképpen forduljon szakemberhez, mert egyáltalán nem szégyen segítséget kérni. Ha valaki olyan brutálisan erős, hogy képes lemondani az egyik alapvető életfunkciójáról, és képes annyira uralni a testét, hogy felülkerekedjen az éhségérzeten, akkor kellő akaraterővel és elszántsággal igenis meg tud gyógyulni! Megéri megküzdeni a talpra állásért, egészségesen sokkal boldogabb vagyok, és ezt semmiért sem adnám!


(Fotó: Sándor Tamás, Medea Medi)